Hunyadi csapatai felemelő győzelmet arattak Nándorfehérvár falai alatt.
Hunyadi János nemcsak a Magyar Királyság, hanem az egész keresztény világ sorsát formálta, amikor 569 évvel ezelőtt, 1456-ban, Nándorfehérvár védelmében diadalt aratott a hódító II. Mehmed felett. A török szultán, aki Bizánc bevételét követően már Róma ostromlásáról fantáziált, a magyar határnál találkozott a végzetével. "Hunyad karjai" nem engedték, hogy továbbhaladjon, és ezzel megváltoztatta a történelem menetét.
A Bizánc 1453-as elfoglalása után a Magyar Királyság már mindenki számára nyilvánvaló célponttá vált a szultán hódító ambíciói között. Róma felé vezető útja Budán át haladt, és a hódítóként ismertté vált II. Mehmed szándéka világos volt: a kereszténység két központját kívánta egyesíteni hatalma alatt. Gyakran hangoztatta azt a mondást: "Egy az Isten az égben, egy fejedelem uralkodjék a földön!" A katonai ereje pedig rendelkezésére állt, hiszen haderejének alapját a tízezer kiválóan képzett és fegyelmezett janicsár, valamint a negyvenötezer könnyűlovas, azaz szpáhi képezte. A korabeli Európa legjobbnak számító tüzérsége is az ő oldalán állt, élén Orbán mesterrel, a székely hadvezérrel, aki a Bizánc ostroma előtt csatlakozott a szultánhoz. A nyolc méter hosszú ágyúja, amely képes volt mázsás köveket kilométerekre kilőni, valóban hatékony fegyvernek bizonyult, és még a Bizánc addig bevehetetlennek tartott falait is romba dönthette.
A szultáni hadat minden egyes hadjárat során megduplázta a könnyűlovas akindzsik zsoldosok serege, akik bár nem tartoztak a legszigorúbb fegyelem alá, a rablás és fosztogatás terén páratlan tehetséggel bírtak. E különleges harcosok gyorsaságukkal és leleményességükkel sokszor felülmúlták reguláris társaikat, akik a katonai sorrend és fegyelem hívei voltak.
Hunyadi János 1454-ben sikeresen elűzte Feriz béget Szendrő védelmi erőssége alól, amely a déli végvárrendszer egyik kulcsfontosságú pontja volt. Azonban ez a győzelem nem tudta megakadályozni a szultán előrenyomulását, aki a szerb királyság jelentős területeit megszállta, és az ottani gazdag ezüstbányákat is saját hatalma alá vonta. Hunyadi, miután értesült a helyzetről, azonnal ellentámadást indított, hogy kiszorítsa a török erőket Szerbia területéről, de sajnos az akciója nem bizonyult eredményesnek.
A kiválóan megerősített, masszív falakkal körülvett város rendkívül fontos szerepet játszott, mivel a Száva és a Duna találkozásánál helyezkedett el, ami stratégiai előnyöket biztosított. A korabeli hadseregek jelentős mértékben támaszkodtak a vízi útvonalakra, amelyek nemcsak az emberek, hanem az állatok számára is elengedhetetlen ivóvizet biztosítottak. Ezen túlmenően a nehéz terhek, mint például Orbán mester nyolc méter hosszú ágyúja, hajókon való szállítása is létfontosságú volt a hadműveletek során.
A város jelentőségét mindkét fél jól ismerte.
Budára a török szándékot Brankovics György, a Magyarországra menekült szerb despota, 1456 elején hozta el. Ő tájékoztatta Hunyadi Jánost arról is, hogy a szultán már 1455 telén megkezdte a magyarországi hadjárat előkészületeit, jelezve ezzel a közelgő konfliktust.
A török hadak 1456 májusában indultak el, és július elejére Nándorfehérvár várához érkeztek. A várban Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály irányítása alatt körülbelül hétezer katona várta a közelgő ostromot. Az ostrom július 4-én kezdődött el, miközben Hunyadi Szegeden tartózkodott, hogy újabb erőket toborozzon. Az ország vezetői azonban csak vonakodva álltak a harc mellé, és csak kevesen érezték magukban a bátorságot a küzdelemhez. A bárók közül csupán Kórógyi János macsói bán volt az, aki katonáival együtt csatlakozott Hunyadi seregéhez, így ő jelentette az egyedüli támogatást a védelmi erők számára.
A szultán tisztában volt az elkerülhetetlen közelgő eseményekkel. Ennek érdekében flotta haderejét a Dunán, a vár feletti szakaszon, Zimony környékén blokád alá helyezte. Hajóit masszív vasláncokkal kapcsolta össze, hogy megakadályozza, hogy a magyar gályák élelmiszert vagy bármilyen hadi felszerelést juttathassanak el az ostromlott vár falai mögé.
A törökfenyegetés hírére nem csupán Hunyadi próbálta meg összehozni a sereget; az Alföld lakóit Kapisztrán János ferences szerzetes is a haza védelmében mozgósította. Az ő irányítása alatt harmincezer, kaszával és kapával felfegyverzett paraszt és kisnemes vonult a Duna jobb partján húzódó hadi úton, hogy elérje az ostromgyűrű alá került várost. Amikor végre megérkeztek, a Száva dunai torkolatának közelében állították fel táborukat.
A szultáni flotta vezetője, Baltoglu admirális által létrehozott hajózár megakadályozta, hogy sem Hunyadi János, sem Kapisztrán János csapatai bejussanak a várba, hogy segítsenek a védőknek. Így a magyar felmentő sereg egyik legfontosabb célkitűzése a dunai hajózár lebontása lett.
Baltoglu az összes török hajót felhasználta a Duna lezárásához, ezért nemcsak Hunyadi Zimony felett gyülekező flottája, de még a nándorfehérvári kikötőben lévő mintegy negyven magyar naszád is szabadon mozoghatott. Erre épült a magyar stratégia. A támadást a Zimonynál lévő magyar flotta kezdte. Lecsurogtak az összeláncolt hajókhoz, hogy a rajtuk lévő katonák kézitusával győzzék le a török katonákat, a szultáni flottát pedig felgyújtsák. A magyar támadást a vár kikötőjéből kitörő hajók segítették, hiszen így a török flotta két tűz közé került.
A támadás július 14-én reggel vette kezdetét. A fegyverekkel megrakott magyar flottillát a folyó mindkét oldalán szárazföldi csapatok támogatták. Szeád-Eddin, a törökök krónikása megörökítette, hogy "a Száva és a Duna vérfolyammá változott, a kék víz tulipánszínben tündöklött". Ezt a borongós képet Thuróczy János krónikája is megerősíti, hiszen ő is arról ír, hogy "sok vért ontottak ki, és a harcosok testéből a fürge halak számára vált eledellé a küzdelem". Az öldöklő összecsapás végül több mint ötórás harc után magyar győzelemmel zárult: megnyílt az út a vár felé, amit Hunyadi kihasznált, s nem csupán a saját seregét, hanem az ellátmányt is sikerült bejuttatnia Nándorfehérvár falai mögé.
A Kapisztrán vezette seregben szolgáló Giovanni da Tagliacozzo ferences szerzetes naplójában így fogalmazott: "A vár minden egyes fala a földdel vált egyenlővé." Ezt a megállapítást megerősítette Kritobulosz, II. Mehmed életrajzírója is, aki arról számolt be, hogy "a szultán az ágyúk segítségével részben teljesen lebontotta a falakat. A sereget különböző egységekre osztotta, hogy a nehéz gyalogosok számára megkönnyítse a falra való feljutást, betöltve a sáncárkot."
A török a hagyományos taktikájával támadott, elöl az alacsonyabb harcértékű erők, hogy a védők tüzét magukra vonják, majd mögöttük a szpáhik és a janicsárok. A védők a hatalmas nyomásnak nem tudtak ellenállni, néhány óra múlva meghátráltak, és feladták a várost. Éjfélre a harc már a vár falai körül tombolt. A szultán pasaságot ígért annak, aki a vár falára kitűzi a birodalom hadi lobogóját. Ekkor született meg Dugovics Titusz története, amely szerint a magyar hős csak úgy tudta megmenteni a várat a török lobogó csúfságától, hogy ellenfelét önmaga feláldozásával a mélybe rántotta. Hajnalban Hunyadi a várban tartózkodó összes lovas katonával ellentámadást indított, s a páncélos magyar katonák rohama a reggeli órákra a városból az összes török janicsárt kiverte.
A haditanács döntéseit követően Kapisztrán János emberei közül öt bátor keresztes íjász célba vette az anatóliai hadtest előtt cirkáló akindzsikat, nyilaik zümmögésével zavarba hozva az ellenséget. Az anatóliai beglerbég gyorsan reagált, és egy szpáhicsapatot indított ellenük, ami viszont csak még inkább mozgásba lendítette a kereszteseket, akik azonnal a bajba jutott társak segítségére siettek. Egyre többen keltek át a Száván, és végül sikerült elfoglalniuk egy stratégiai dombot az anatóliai hadtest közelében. Ekkor a szultán bevetette a ruméliai lovasságot, akik elvágták a kereszteseket a vár közeléből, és megkezdték a gyengén felszerelt keresztes had módszeres megsemmisítését. Kapisztrán, látva a helyzet súlyosságát, Szent Pál apostol szavait idézte a harcosoknak: "Aki elkezdte bennetek a jó dolgot, be is fejezi azt!" – ezzel inspirálva a teljes keresztes sereget, hogy egyesült erővel támadásba lendüljenek.
Hunyadi hadvezéri nagyságát mutatja, hogy felismerte a kedvező pillanatot, vagyis észrevette, hogy a szultán a ruméliai lovasság elvezénylésével meggyengítette az ágyúk védelmére hivatott seregtestét. Összeszedte a maradék nehézlovasságát, és a várból kitörve, egy lendületes támadással elfoglalta az oszmán ágyúkat. A lövegeket megfordította, és hátulról lőni kezdte a Száva felé rohamozó török lovasságot.
A magyar lovasok ezután merész lépésre szánták el magukat, és oldalba támadták a két tűz közé szorult török lovasságot. Ekkor a keresztesek rohama elérte a török tábort, amelyből a vár falai mögött rejtőző teljes magyar sereg kiözönlött, hogy csatlakozzon a harcosokhoz. A szultán, aki ötezer janicsárból álló elit testőrségével a háta mögött állt, több alkalommal is megpróbálta visszaszerezni az ágyúkat, de minden próbálkozása kudarcba fulladt.
A csata végkimenetele egyértelművé vált: a keresztény világot hódítani szándékozó török hadsereg, minden felszerelését hátrahagyva, pánikszerűen menekült. E népünk számára ez a győzelem még további hetven évnyi dicsőséges korszakot biztosított. Hunyadi, Kapisztrán és bátor katonáik világra szóló triumfusa révén, három generációval később, Mohács szörnyű árnyéka zúdult ránk, amelyet „Nemzeti nagylétünk nagy temetőjeként” emlegetünk.
Hunyadi János és fia, Hunyadi Mátyás emlékezete talán éppen ezért is örök. Fennmarad, míg csak magyar ember él e földön. Nem véletlen, hogy Arany János ezt írta róluk:
