Trump esetleges dollárgyengítési törekvése érdekes kérdés, amelynek több aspektusát is érdemes megvizsgálni. A dollár leértékelése rövid távon segíthetne az amerikai export növelésében, mivel olcsóbbá tenné az amerikai termékeket a külföldi piacokon. Ugya

Üdvözöljük az "on the other hand" rovatban, ahol a Portfolio véleménycikkei találhatók. Ezek a publikációk a szerzők egyéni nézőpontját tükrözik, és nem feltétlenül tükrözik a Portfolio szerkesztőségének hivatalos álláspontját. Ha szeretné megosztani gondolatait a témával kapcsolatban, kérjük, küldje el írását a [email protected] e-mail címre. A megjelent írásokat itt találhatja meg.

Arra a kérdésre, hogy Trump meg tudja-e gyengíteni a dollárt, a válasz egyértelműen igen. De hogy ezzel növelné-e az amerikai export versenyképességét, és erősítené-e Amerika külkereskedelmi mérlegét, az már más kérdés.

A dollár árfolyamának nyers erővel történő csökkentése olyan folyamatot indítana el, amely megkövetelné a Federal Reserve monetáris politikájának lazítását. Trump esetleg leválthatná Jerome Powell-t a Fed éléről, és nyomást gyakorolhatna a kongresszusra, hogy módosítsa a Federal Reserve-ről szóló törvényt. Ez lehetővé tenné, hogy a központi bank a végrehajtó hatalom által kapott utasításokat kövesse. Ennek következtében a dollár drámaian gyengülne, ami vélhetően a szándékos célja lenne ennek a lépésnek.

A Fed ellenállásának mértéke figyelemre méltó. A monetáris politikát a Szövetségi Nyíltpiaci Bizottság (FOMC) tizenkét tagja formálja, ami jóval túlmutat az elnök hatáskörén. A pénzügyi piacok, valamint a kongresszus, amely gyakran az öleb szerepét tölti be, egyértelműen úgy ítélné meg, hogy a Fed függetlenségének megkérdőjelezése vagy a FOMC engedelmes tagokkal való feltöltése már túlzás lenne.

Még ha Trumpnak sikerülne is kordában tartania a Fed működését, a lazább monetáris politika valószínűleg az infláció felpörgetéséhez vezetne, ami végül ellensúlyozná a gyengébb dollárárfolyam előnyeit. Ez pedig nem hozna javulást az Egyesült Államok versenyképességében, sem a külkereskedelmi mérlegében.

Alternatív megoldásként a pénzügyminisztérium a nemzetközi vészhelyzeti gazdasági hatáskörökről szóló törvény (Emergency Economic Powers Act) keretein belül megfontolhatná a külföldi állami tulajdonosok megadóztatását az állampapírok kapcsán, ami lehetővé tenné, hogy a kamatfizetések egy részét visszatartsák. Ezzel a lépéssel a központi bankok számára kevésbé lenne vonzó a dollártartalékok gyarapítása, ami a zöldhasú iránti kereslet csökkenéséhez vezethetne. Az intézkedés általánosan érvényesíthető lenne, de elképzelhető, hogy az Egyesült Államok barátai és szövetségesei, valamint azok az államok, amelyek hajlandók korlátozni a dollártartalékok további felhalmozását, mentesülhetnének a szigorú szabályozás alól.

Ezzel a dollár gyengítésére irányuló stratégiával kapcsolatban felmerül az a probléma, hogy az Egyesült Államok állampapírjai iránti kereslet esetleges csökkenése következtében az amerikai kamatlábak emelkedhetnek. Ez a drasztikus lépés valóban jelentős mértékben csökkentheti az állampapírok iránti érdeklődést. Ennek következményeként a külföldi befektetők nem csupán lelassíthatják dollárfelhalmozási ütemüket, hanem akár teljesen meg is szabadulhatnak meglévő állományuktól. Trump, aki vámokkal próbálhatja elriasztani a kormányokat és központi bankokat a dollártartalékaik csökkentésétől, szembesülhet azzal a ténnyel, hogy az amerikai államadósság jelentős része – körülbelül egyharmada – magánbefektetők kezében van, akiket a vámok témája nem befolyásolhat olyan egyszerűen.

A hagyományos megközelítést követve az államkincstár az árfolyam-stabilizációs alapjában (Exchange Stabilization Fund) lévő dollárokat devizák beszerzésére fordíthatná. Azonban, ha így növelnék a dollárkínálatot, az inflációs nyomást idézhetne elő. A Federal Reserve válaszként ugyanezeket a dollárokat visszavonná a piacról, ezáltal sterilizálva az államkincstár intézkedéseinek a pénzkínálatra gyakorolt hatását.

A tapasztalatok alapján a sterilizált intervenció, amelyet az államkincstár és a Fed közös műveleteként ismerünk, korántsem rendelkezik széleskörű hatásokkal. Ezek a hatások csupán akkor mutatkoznak meg érdemben, ha az intervenció a monetáris politika irányának megváltozását jelzi, különösen egy expanzívabb tendencia felé. Mivel a Fed elkötelezett a 2%-os inflációs célkitűzése mellett, nincs indoka arra, hogy a politikáját ilyen irányba módosítsa - feltéve, hogy megőrzi függetlenségét.

Végül érdemes megemlíteni egy új Mar-a-Lago-egyezményt, amely az Egyesült Államok, az eurózóna és Kína között jöhet létre. Ez a megállapodás a történelmi Plaza-megállapodást idézheti, célja pedig a dollár gyengítése érdekében végrehajtott összehangolt politikai kiigazítások végrehajtása lenne. A Federal Reserve, az Európai Központi Bank és a kínai jegybank együttes lépései kamatemelkedést generálhatnak. Alternatív megoldásként Kína és Európa kormányai beavatkozhatnak a devizapiacokba, dollárokat értékesítve, hogy támogassák saját valutáik erősödését. Trump hivatkozásokat használhatna a vámokra, mint nyomásgyakorlási eszközökre, hasonlóan ahhoz, ahogyan Richard Nixon 1971-ben importvámokkal kényszerítette más nemzeteket, hogy felértékeljék valutáikat a dollárhoz képest, vagy ahogy James Baker pénzügyminiszter az amerikai protekcionizmussal fenyegetett, hogy 1985-ben létrejöhessen a Plaza-megállapodás.

1971-ben azonban Európában és Japánban erős volt a növekedés, így valutájuk felértékelése nem jelentett problémát. 1985-ben pedig nem a defláció, hanem az infláció jelentette a valós és jelenlévő veszélyt, ami Európát és Japánt a monetáris szigorítás irányába terelte.

Ezzel szemben az euróövezet és Kína jelenleg a stagnálás és a defláció kettős fenyegetésével néz szembe. Ezen országoknak a monetáris szigorításból eredő, gazdaságaikra jelentett veszélyt kellene mérlegelniük a Trump vámjaiból eredő károkkal szemben.

Ezzel a kérdéskörrel szembesülve

Egy esetleges Mar-a-Lago-i egyezmény így csupán egy olyan kétoldalú amerikai-európai megállapodás lenne, amely az USA-nak kevés jót hozna, miközben Európának jelentős károkat okozna.

Barry Eichengreen egy neves közgazdász, aki a nemzetközi gazdaság és a monetáris politika területén végzett jelentős kutatásokat. Munkássága során különös figyelmet szentelt a globális pénzügyi válságok történetének, valamint a nemzetközi pénzrendszerek fejlődésének. Eichengreen elméletei és elemzései hozzájárultak a pénzügyi stabilitás megértéséhez, és gyakran idézik a szakmai körökben. Az ő munkái nemcsak tudományos szempontból fontosak, hanem gyakorlati útmutatást is nyújtanak a politikai döntéshozók számára a gazdasági válságok kezelésében.

A University of California (Berkeley) közgazdaságtan és politikatudomány területén tevékenykedő professzora. 1997 és 1998 között a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezető tanácsadójaként dolgozott. Kutatásai széles spektrumot ölelnek fel, beleértve az árfolyam-politikát, valamint az európai és ázsiai gazdasági integrációval kapcsolatos kérdéseket, továbbá az IMF politikai stratégiáit is.