Egy titkos atomprogram indítása volt a terv, hogy megfékezzék a feltörekvő nagyhatalom terjeszkedését, ám egy CIA ügynök váratlanul felfedte a titkos művelet részleteit, ezzel mindent felforgatva.
Időről időre a világ figyelme Kínára irányul, ahogy a Távol-Keleten egyre inkább aktívan lép fel. Peking egyre határozottabban jelzi, hogy készen áll arra, hogy akár katonai eszközökkel is "megoldja" Tajvan helyzetét, véglegesen tisztázva a felügyelet kérdését. Az utóbbi években ez a téma igencsak a középpontba került, hiszen a felemelkedő nagyhatalom minden lehetséges platformon hangoztatja, hogy a jövőben szeretnék, ha a "két Kína" egyetlen, pekingi irányítás alá tartozó entitásként működne. Tajvan a múltban is küzdött az egyre fokozódó nyomással, és hajlandóságot mutatott arra, hogy akár drasztikus lépésekre is szánja magát, beleértve a nukleáris fegyverek fejlesztésének lehetőségét is, amely mögött egy érdekes és kevésbé ismert történet húzódik. A legutóbbi események fényében ez a sztori pedig még izgalmasabb megvilágításba kerül.
Kína 2025. április 1-jén meglepő lépésre szánta el magát, amikor a Népi Felszabadító Hadsereg (People's Liberation Army - PLA) több hadihajóját és vadászgépét felvonultatta a Dél-kínai-tenger északi medencéjében, különös figyelmet fordítva Tajvan környékére. A katonai gyakorlat során a szakértők megfigyelték, hogy a hadsereg tapasztalata és koordinációja jelentősen fejlődött az előző eseményekhez képest, és már a külső beavatkozások lehetősége is felmerült a stratégák diskurzusában. Ez a lépés világosan jelzi, hogy Peking készen áll arra, hogy véget vessen az 1949 óta fennálló kettősségnek, amely a Kínai Népköztársaság (Kína) és a Kínai Köztársaság (Tajvan) közötti feszültséget tükrözi, azaz a "két Kína" létezésének kérdése egyre égetőbbé válik.
A fenyegetettség nem újszerű, a pekingi politikusok az elmúlt évtizedekben hol növelték, hol csökkentették a nyomást a szigeten, az viszont mindenképpen változást jelent, hogy a keleti nagyhatalom nem volt ennyire erős. Peking a gazdasági súlya mellett katonai szempontból is folyamatosan növeli az erejét, ez pedig minden korábbinál magasabbra emeli a fenyegetettséget Tajvan szemében, mivel az évente többször ismétlődő nagyszabású hadgyakorlatokkal a nagy rivális nem nagyon hagy nyitott kérdéseket afelől, hogy hamarosan lerohannák a szigetet. Tajpejben ezzel tisztában vannak, ezért folyamatosan nagy figyelmet fordítanak a védelmi képességek fejlesztésére, valamint az aszimmetrikus taktikák kidolgozására, korábban viszont ennél is sokkal tovább mentek volna:
létezett egy program arra, hogy nukleáris tölteteket fejlesszenek, hogy ezzel rettentsék el Pekinget egy támadástól.
Tajvannak ma sincs atomfegyvere, ami különösen figyelemre méltó a legutóbbi események fényében. Ennek a helyzetnek érdekes háttértörténete van, amely tükrözi a sziget politikai és biztonsági kihívásait.
a nukleáris fegyverek megjelenése új kihívások elé állította őket, és sürgősen át kellett gondolniuk a védelmi stratégiájukat. A Tajvani vezetőség tisztában volt vele, hogy a térség geopolitikai helyzete drámai változásokon mehet keresztül, ezért a legjobb döntésnek tűnt, ha szorosabbra fűzik kapcsolataikat az Egyesült Államokkal. Ez a döntés nem csupán katonai, hanem politikai síkon is mélyreható következményekkel járt. Tajvan számára a szövetség az amerikai védelemmel lehetőséget teremtett arra, hogy megőrizzék önállóságukat, ugyanakkor a szigetet közvetlenül a hidegháború frontvonalába helyezte. A helyzet folyamatosan feszültté vált, ahogy Kína egyre nagyobb katonai erőre tett szert, és ezzel párhuzamosan Tajvan is igyekezett modernizálni fegyverzetét, hogy megőrizze a regionális stabilitást. A világ szeme ekkor Tajvanra és Kínára szegeződött, hiszen a két hatalom közötti feszültség nem csupán a két ország sorsát befolyásolta, hanem a globális politikai tájat is alakította. A nukleáris fegyverek elterjedése, valamint a szuperhatalmak közötti versengés olyan környezetet teremtett, ahol a diplomácia és a katonaság közötti egyensúly folyamatosan ingott. Tajvan tehát nem csupán a saját jövőjét, hanem a térség biztonságát is védte, miközben a világ többi része figyelemmel kísérte az eseményeket.
Peking olyan fegyverzeti képességhez jutott, amelyre csupán egyetlen válasz lehet: egy saját nukleáris arzenál létrehozása.
Két évvel később, a gondolatot tettek követték és a legnagyobb titokban elindult a saját program, amely hét év alatt igyekezett megteremteni a műszaki hátterét egy töltet kifejlesztéséhez. Az egész a védelmi minisztérium irányítása alatt álló Csungsan Tudományos és Technológiai Intézet (CSIST) égisze alá volt elrejtve. A szükséges tudást az Egyesült Államokból gyűjtötték volna össze, több hallgatót küldtek az országba, hogy ott olyan képzéseken vegyenek részt, amelyek segítenek megszerezni a kulcsfontosságú információkat. Hivatalosan Tajvan békés célokkal folytatott kutatási programot, ám az álca mögött a külföldre küldött diákok mindegyike tudott arról, hogy valójában miről is van szó. Erről egy bizonyos Csang Hszien-ji beszélt, akinek kiemelkedő szerepe volt az egész programban.
Teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy milyen lépéseket fogunk tenni, és melyik területre érdemes fókuszálnunk.
- említette később egy interjúban.
a titkolózás nem bizonyult tartós megoldásnak. A sziget politikai vezetése, Csang Kaj-sek irányítása alatt, folyamatosan próbálta elérni, hogy a nemzetközi közvélemény ne vegye észre a valódi szándékaikat. Az atomprogram titkosítása során a kommunikációs taktikájukban a békés célú felhasználás hangsúlyozása mellett érdekelték magukat a katonai potenciál kiépítésében is. A '70-es évekre a helyzet egyre bonyolultabbá vált. Kína atomhatalommá válása nemcsak a sziget politikai stratégiáját befolyásolta, hanem a regionális hatalmi egyensúlyt is megváltoztatta. A tajvani vezetés attól tartott, hogy a szárazföldi Kína katonai ereje fölébe kerülhet, így a titkos atomprogramjuk nem csupán egy ambíció volt, hanem létkérdés is számukra. A nemzetközi közösség figyelme azonban egyre inkább a titkos programra irányult, és az Egyesült Államok is kezdte megkérdőjelezni Tajvan szándékait. Az atomenergiával kapcsolatos céljaik végül olyan súlyos politikai feszültségeket generáltak, amelyek megnehezítették a sziget diplomáciai helyzetét, és a nemzetközi színtéren való szereplésük is egyre bonyolultabbá vált. Tajvan tehát egyre inkább a saját árnyékában élt, miközben a világ szeme előtt próbálta meg őrizni a látszólagos békés céljait, miközben egy titkos katonai ambíciót dédelgetett.
éppen a legnagyobb partner, Washington jelentette a gátat, az amerikai kormány ugyanis többször is meghiúsított fontos üzleteket.
Fontos hangsúlyozni, hogy ebben az időszakban ez a fajta bánásmód nem számított különlegesnek. A nyugati nagyhatalmak világszerte egyöntetűen elutasították az atomfegyverek kifejlesztését.
A helyzet az 1970-es elején változott meg, ugyanis 1971-ben az ENSZ a Kínai Népköztársaságot ismerte el, ezzel Tajvan lényegében kizúgott a szervezetből, ezzel pedig a korábban tett vállalását is vehette semmisnek az atomfegyverekről. Persze ez önmagában még nem lett adott volna felhatalmazást Tajpejnek, de ezzel lett legalább egy hivatkozási alap. Közben Washington hozzáállása is kezdett megváltozni, az elnök, Richard Nixon 1972-ben Pekingbe látogatott, a két nagyhatalom elkezdett nyitni egymás irányába. Mindez Tajvan diplomáciai elszigetelését jelentette, ez pedig csak egy újabb okot adott a sziget vezetésének, hogy kifejlesszék a saját atomfegyverüket. Az Egyesült Államokban viszont fokozódott a gyanú, egyre óvatosabban tekintettek a partnerükre. 1977-ben a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség jelentése nyilvánvalóvá tette, hogy titokban valami teljesen máson ügyködnek a sziget kutatói, a Fehér Ház pedig meg is fenyegette Tajpejt, hogy megszakítja a támogatását, ha nem hagynak fel a programmal. A nézetkülönbségek addig fajultak, hogy Jimmy Carter elnök végül felmondta a kölcsönös védelmi egyezményt, és Peking felé fordult. Ez nem jelentette azt, hogy teljesen elengednék korábbi szövetségesük kezét, de a kapcsolataik mindenképpen átalakultak.
Tajvannak ekkor már rendkívül kockázatos volt folytatnia a programot, mivel egyszerre kockáztatta Kína haragját, valamint azt is, hogy az Egyesült Államok esetleg eltávolodik tőle. A kitaszított helyzet ellenére viszont úgy látták, hogy érdemes próbálkozni, és az erőfeszítéseik végül meg fogják hozni a kívánt eredményeket. Hiába próbálták azonban titkolni az elképzeléseket, a helyzet látványos fordulatot vett: a már említett Csang Hszien-ji ezredes 1988-ban hirtelen meglépett az Egyesült Államokba, és vitte magával az összes titkos információt. Utólagosan derült ki, hogy az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (vagyis a CIA) ügynöke volt és már régóta adott át kulcsfontosságú adatokat a nyugati nagyhatalomnak. Még a CNN-nek is adott interjút, ahol a következő mondatokkal védte az álláspontját:
Úgy határoztam, hogy információt adok át a CIA-nak, mert meggyőződésem, hogy ez jótékony hatással lehet a tajvani lakosságra. Bár Kína és Tajvan között folyamatos politikai konfliktusok zajlanak, számomra abszurdnak tűnik bármilyen halálos fegyver kifejlesztése.
"Fejezd ki a gondolataidat egyedi módon!" – javasolta.
A történet szerint az amerikai hírszerzés ügynökei 1980-ban keresték meg őt, és 1984-től kezdve már kémként tevékenykedett. Döntését egy 1978-as esemény inspirálta, amikor Peking új vezetője, Teng Hsziao-ping nyíltan kijelentette, hogy nem félnek atomháborút indítani, ha a sziget nukleáris fegyverekhez jut. Az igazi fordulópont 1986-ban következett be, amikor a csernobili atomerőmű egyik reaktorának robbanása további megerősítést adott az amerikaiaknak rendszeresen jelentő Csang számára. Végül, az ő elhatározását még inkább megszilárdította Mordechai Vanunu fellépése, aki egy évvel korábban fedte fel Izrael titkos atomprogramját a világ előtt.
Csang lépésével a sziget vezetése gyakorlatilag sarokba szorult, mivel mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy mire készülnek, erre pedig ráment maga a program is, az 1990-es évekre leálltak a fejlesztésekkel. Eddigre egyébként már nem az volt a cél, hogy atomtöltetet fejlesszenek ki ténylegesen, hanem "mindössze" annyi, hogy minden feltételt adottá tegyenek egy vész esetén szupergyors előállításhoz. Ez sem volt túl meggyőző, az Egyesült Államok úgy találta, hogy az elképzelés túl veszélyes, ezért nyomást gyakorolt Tajpejre, hogy álljon el a nukleáris fegyverek kifejlesztésétől. A kritikusok szerint Csang elárulta a hazáját, de ezt az érintett tagadta, szerinte helyesen cselekedett. Miután minden információt átadott Washingtonnak, családjával együtt el is menekült a szigetről, máig az Egyesült Államokban él. 2000-ig elfogatóparancs volt ellene érvényben, de ennek megszűnése után sem látogatott vissza hazájába, mivel túl kockázatosnak tartotta azt. Megítélése azonban a politikával is változik, mivel Kína jelenlegi nyomása láttán visszatérő érv, hogy lényegében elvette a lehetőséget Tajvantól, hogy megvédje magát a szomszédos nagyhatalom nyomulásával szemben.
A Global Security Review legújabb elemzése egy rendkívül izgalmas és sokakat foglalkoztató kérdést boncolgat: mi lett volna, ha Tajvan nem áll el atomhatalommá válási tervétől? Az írás szerint Tajpej a leállítás idején mindössze 2-3 évre volt attól, hogy működőképes nukleáris töltetet fejlesszen ki, így az első fegyverek már a 90-es évek elején megszülethettek volna. Az elemzés megállapítja, hogy ezt követően Tajvan képes lett volna lépést tartani Kína fegyverkezési ütemével, és viszonylag gyorsan jelentős arzenálra tehetett volna szert, amely elrettentő hatással bírt volna Peking számára. Az elemzők azt is feltételezik, hogy az Egyesült Államok valószínűleg nem avatkozott volna be Tajvan nukleáris programjába, hiszen az nem fenyegette volna a nyugati hatalom biztonságát. Ugyanakkor a szerzők elismerik, hogy az egész spekuláció tele van "mi lett volna, ha" forgatókönyvekkel. A végső következtetés azonban az, hogy Tajvan sokkal hatékonyabb védelmet tudott volna kiépíteni, ha sikerrel jár a megkezdett ambiciózus programjában. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a kínai vezetés a megváltozott geopolitikai helyzetben könnyen úgy érezhette volna, hogy jogosan indíthat atomháborút saját érdekeinek érvényesítése érdekében.
Külön érdekesség, hogy közben Tajvanon az atomellenesség az energiatermelésre is kiterjed, ennek egyik fő szószólója a kormányzó Demokratikus Progresszív Párt (DPP), akik ki is jelentették, hogy teljesen leállítják az ország nukleáris energiatermelését. A Foreign Policy szerint ennek ahhoz van köze, hogy a szigeten a tekintélyelvű diktatúrához köthető a lakosság szemében minden, ami nukleáris, a megjelenő demokrata pártok pedig tudatosan építettek ennek az elidegenítésére. A legnagyobb gond, hogy ezzel éppen
A sziget energiabiztonsági szempontjait figyelmen kívül hagyva léptek fel, hiszen a szükséges nyersanyagok túlnyomó része külföldről érkezik, és a megújuló energiaforrások aránya még mindig csekély a termelés összetételében.
A nukleáris kérdés tehát mai is élénk Tajvanon, azonban már nem biztonsági szempontból. Az bizonyos, hogy minden máshogy alakulhatott volna, ha végül nem állnak a tajpeji vezetők a nagy tervtől, de könnyen meglehet, hogy a világ első atomháborúját robbantották volna ki. Az bizonyos, hogy most a világ egyik legnagyobb nukleáris arzenáljával bíró hatalom fenyegeti katonai invázióval a szigetet, akinek nincs ilyen fegyver a kezében. Az még a jövő nagy kérdése, hogy ennek ellenére is elég lehet-e a védelmi kapacitása (és a szövetségesek támogatása) ahhoz, hogy visszatartsa Pekinget a szándékaitól.
