Oszter Sándor annyira meglepő dolgot osztott meg tizenéves lányával, hogy utána Alexandra elhatározta, többé nem fogja bántani magát.
A felgyülemlett feszültség enyhítésére saját magát bántalmazta.
Oszter Alexandra kendőzetlen őszinteséggel osztotta meg élete legnehezebb időszakának emlékeit, amikor önmaga iránti szigorúsága szinte elviselhetetlenné vált. Oszter Sándor lánya drámai vallomásában betekintést nyújtott abba, milyen kihívásokkal kellett szembenéznie művészszülők gyermekeként. Édesapja színészi pályája és édesanyja zongoraművészi karrierje által folyamatosan jelen volt a megfelelési kényszer, amely a tökéletesség hajszolásával párosult. Ez a környezet nem csupán meghatározta mindennapjait, hanem mély hatással volt önértékelésére és lelki világára is.
"Tíz éves koromban történt valami különös, amire még mindig tisztán emlékszem. Olaszországból tértem haza, ahol egy hónapra apácazárdába vittek, hogy a nyelvet tanuljam. Meglepetésemre, rendkívül élveztem az ottani életet: szigorú rendszer uralkodott, ami a bohém művészcsaládomhoz képest teljesen szokatlan volt. Friss energiával és kiegyensúlyozott lélekkel tértem vissza. Azonban, ahogy hazaérkeztem, egy sötét tendencia kezdett körvonalazódni bennem: egyre inkább azt éreztem, hogy az életnek nincs értelme, és a halál gondolata egyre inkább foglalkoztatott." - osztotta meg mély érzéseit a színésznő és festőművész.
- Rengeteget töltöttem egyedül az életemben. A szüleim sajnos mindig nagyon elfoglaltak voltak, így nem igazán tudtak velem foglalkozni. Ugyanakkor elvárták, hogy kiváló teljesítményt nyújtsak, mindig csinosan nézzek ki, és soha ne panaszkodjak - ezt folyamatosan hangsúlyozták. Talán most is egy kicsit túldramatizálom a dolgokat, de már nem érdekel, vállalom ezt, nem szándékosan teszem - mesélte a szülei elvárásairól.
Oszter Alexandra lelkében egyre inkább feszültség gyűlt össze, ahogy úgy érezte, hogy mások elvárásai alapján próbálják őt kialakítani. Olyanná akarták formálni, amilyenné sosem vágyott válni, és ez a kényszerítő érzés mély dühöt szült benne.
Csak a saját sebeim okoztak enyhülést a folyamatos feszültségben, ami körülvett. Egy gyerek számára a világ néha elviselhetetlenül nyomasztó: vagy a kortársai ártanak neki, vagy a családi környezetében nem találja meg a helyét, az identitását. Nem akarja megosztani az érzéseit, sem kiabálni, sem ellenkezni azokkal, akik körülötte vannak, így végül a tehetetlenségi düh belülről emészti fel. Ilyenkor gyakran önmaga ellen fordul. A szüleim kétségbeesetten aggódtak, hogy mindez titokban maradjon. Tudom, hogy sok fejtörést okoztam nekik - mesélte a KözTér egyik műsorában, ahol a drámai részleteket osztotta meg. Végül a festészetben, a művészetben találtam meg a menedékem, ahol kifejezhettem mindazt, ami bántott.
- Apu egyszer azt mondta nekem... - kezdett bele, de ekkor a lámpa váratlanul kialudt, és a szoba sötétsége hirtelen körülölelte. A felvétel azonban továbbra is futott, megörökítve a csendet, ami a szavak helyett most a sötétségbe burkolózott. Pár másodpercnyi csend után, mintha csak át akarta volna hidalni a pillanatot, újra nekilátott: - Szóval, azt mondta, hogy az élet olyan, mint egy kanyarokkal teli út... A hangja most már titokzatosabbnak tűnt, és a sötétségben minden szó súlya megnövekedett. A hangzás, amit a mikrofon rögzített, szinte mágikus volt, mintha a szavak a levegőben lebegtek volna, várva, hogy valaki lecsapjon rájuk. Majd folytatta, egy kicsit sebtében, de annál inkább elgondolkodtatóan: - ...sosem tudhatod, mit hoz a következő kanyar. Készen kell állnod a váratlanra. A felvétel folytatódott, és a sötétben valahol egy új történet kezdődött.
