Magyar kutatók új felfedezése a dallamtapadás jelenségéről: a kényszeres gondolatok szerepe a zenei emlékek előhívásában.
Az eredmények hozzájárulnak ahhoz, hogy mélyebben belelássunk az egyéni mentális tapasztalatok és a pszichológiai önismeret összefonódásába.
Ki ne találkozott volna a dallamtapadás jelenségével? Olyan, mintha az agyunk kedvenc dallamai beragadtak volna egy végtelenített hurokba, legyen az egy szívhez szóló melódia vagy éppen egy idegesítő refrén. E jelenség alapvetően ártalmatlan, de érdekes módon egyes tudományos kutatások azt sugallják, hogy kapcsolatban állhat bizonyos személyiségi vonásokkal. Például megfigyelték, hogy a szorongásra való hajlam vagy a mentális kontroll képessége befolyásolhatja a dallamtapadás gyakoriságát. Most pedig nem brit, hanem magyar kutatók vetették bele magukat a témába, hogy feltérképezzék, milyen összefüggés lehet a dallamtapadás előfordulása és a különböző személyiségjegyek között.
Fülöp Flóra és Honbolygó Ferenc, a BME és az ELTE-PPK kutatói új tanulmányukban 4300 magyar résztvevő bevonásával azt vizsgálták, inkább a kényszeres ismétléshez, vagy inkább erős érzéki élményekhez kapcsolódik-e a tudományosan és hétköznapian is dallamtapadásnak nevezett jelenség.
A kérdőív mérte a skizotípiát (vagyis a skizofréniához köthető, de nem beteges mértékű pszichózisra való hajlamot), másrészt a nem klinikai rögeszmés-kényszeres zavarokat, más néven OCD-t. Ezek ugyanis hajlamként az átlagos, egészséges embereknél is jelen lehetnek, nem csak a kezelésre szoruló betegeknél.
A magyar kutatók munkája feltárta, hogy azok az emberek, akiket jobban megtréfálnak az érzékszervek (például hallanak olyan hangokat, amiket mások nem), vagy vannak olyan kényszeres gondolataik, amelyeket nem tudnak elhessegetni, többször gondolkodnak azon, miért is van dallamtapadásuk - ugyanakkor, ha már hallják a zenét, szívesen mozognak rá, ütik az ütemet az ujjaikkal, vagy dúdolják a dalt.
Minél intenzívebbek a kényszeres gondolatok, annál inkább kellemetlen vagy zavaró élményként élik meg a résztvevők a dallamtapadást. Azok, akiknél markánsabb a skizotípiás hajlam – például akik hajlamosak különös vagy szokatlan észlelésekre –, gyakrabban szembesülnek ezzel a jelenséggel, ám nem feltétlenül érzik ezt negatívnak. Érdekes, hogy egyik személyiségjegy sem gyakorolt hatást arra, hogy mennyi ideig tart egy-egy dallamtapadás, ami ellentmond a korábbi kutatások eredményeinek.
A kutatók számára újdonság volt az is, hogy a skizotípia bejósolta a dallamtapadással kapcsolatos önmegfigyelés és a hozzá kapcsolódó mozgás mértékét. Akiknél ugyanis magasabb volt a skizotípiás jelleg, azok jobban odafigyeltek arra, milyen folyamatok mentek bennük végbe, amelyek a dallamtapadásukat okozhatták (például megoldatlan problémák vagy egyéb aggályok), és gyakrabban mozogtak is, miközben a dallamtapadást átélték (például ritmusra járt a lábuk, doboltak). Ez hasonlít ahhoz, amikor a skizofréniával élők hallucinálnak, vagyis nem tudják, hogy amit hallanak, az csak a fejükben szól.
A kutatás megállapításai szerint a dallamtapadás jelensége általában nem okoz problémát, azonban egyes személyiségjegyek befolyásolhatják, hogy az egyes emberek hogyan élik meg ezt az élményt. Azok, akik hajlamosak az önreflexióra vagy akik különleges érzékelési tapasztalatokkal rendelkeznek, gyakrabban találkozhatnak visszatérő dallamokkal, és mélyebben elmerülhetnek azok jelentésének felfedezésében.
A kutatók megállapították, hogy az eredmények segítenek jobban megérteni, hogyan kapcsolódnak a mindennapi mentális tapasztalatok az egyéni eltérésekhez. Emellett rámutattak arra is, hogy egy látszólag egyszerű, hétköznapi jelenség, mint például egy beragadt dallam, pszichológiai önismereti eszközként is funkcionálhat.
