Kosztolányi szabad szellemként lógott az iskolapad szélén, míg Petőfi a színpadon ragyogott, magával ragadva a közönséget. Kassák pedig tudatosan váltott irányt, amikor a bukás lehetősége fenyegette – mintha csak azt akarta volna üzenni: a tehetség nem mi

Sokan hajlamosak komoly, szigorú figurákként elképzelni jeles íróinkat, költőinket és tudósainkat. Hiszen nevüket közintézmények, díjak és utcák hirdetik, életművüket pedig az iskolapadokban tanulmányozzuk és vizsgázunk belőle. De érdemes emlékeznünk arra, hogy ők valaha gyerekek voltak, akik szintén tudtak rosszalkodni és játszani, épp úgy, mint a mai fiatalok. Az ő gyermeki oldaluk is része a történetüknek, amely színesebbé és emberibbé teszi őket.

Itt van például Berzsenyi Dániel, akit a magyar klasszicizmus jeles képviselőjeként ismertünk meg, műveiben az ókori utalások, az örök magányosság, a hazafias aggodalmak azt erősítik, tekintélyt parancsoló emberrel van dolgunk. Pedig gyerekként "...a Dániel deák elkezdette az oksolába, a privát órákra, a templomba való járást minden okok és minden megjelenés nélkül elmulatni" - írta róla tanára, akitől azt is megtudhatjuk, hogy a fiatal Berzsenyi inkább katona akart lenni. Alighanem a kaland, az igazi élet vonzotta az iskolapad helyett, mintsem az elhivatottság. Végül ugyanis megszökött az iskolából, és katonának állt, ám egy év után azt is otthagyta.

Nem úgy, mint Lúdas Matyi írója, Fazekas Mihály, aki szintén elhagyta az iskolát.

Ő tizennégy évig szolgált ezután katonaként, és számos külföldi háborúban is részt vett.

Petőfi Sándor kezdetben egy teljesen más világ iránt érzett vonzalmat: Aszódon inkább a vándorszínészek izgalmas életét választotta a tanulmányai helyett. Apja ezt nem nézte jó szemmel, és ennek következtében alaposan megbüntette fiát, aki végül kénytelen volt folytatni az iskolát. Azonban Selmecbányán, az utolsó iskolájából ismét megszökött, hogy egy hosszú, kalandos úton végül a pesti Nemzeti Színházban találja magát – mindössze két hónapra. Ezt követően azonban a katonaság nehézségei és a betegségek sokasága várt rá, amelyek komoly fizikai megpróbáltatások elé állították.

Az iskolakerülés Weöres Sándor életében is jelen volt, ahogyan ő maga is visszaemlékezett: "...gyakran inkább az iskola mellett időztem, mintsem bent. (...) Csak azokkal a dolgokkal foglalkoztam, amelyek valóban érdekeltek. Azok a tantárgyak, amelyek nem vonzottak, szinte teljesen elkerülték a figyelmemet." Hasonló érzésekkel küzdhetett Szent-Györgyi Albert is, aki az iskolai élményeiről így írt: "senki sem mutatta meg nekem, milyen csodás dolog is a tanulás, a világ megértése és valami maradandó alkotása. A kudarcok miatt elvesztettem a motivációmat a tanulás iránt. Végül kimaradtam az iskolából, és házitanítót kellett fogadniuk, hogy legalább legyen egy hivatalos bizonyítványom."

A később Nobel-díjat nyerő tudós azzal indokolja mindezt, hogy ő egy későn érő típus volt. Ezzel szemben mások nem mindig tudtak, vagy nem is akartak megfelelni a rájuk nehezedő elvárásoknak. Kassák Lajos például tudatosan megbukott minden tantárgyból, mert minden vágya az volt, hogy lakatosinas lehessen. Az Egy ember élete című önéletrajzi regényében részletesen kifejti ezt a különös vágyat és elhivatottságot.

Azt fogalmazta meg, hogy a négy fal közé zárt szomorúság helyett a műhelyben rátalált a vidámságra és a szabadon szárnyaló kreativitás örömére.

A tanulás helyett ő arra törekedett, hogy "az ember tapasztalja meg, hogy él. Így minden nehezebb pillanat könnyebbé válik, és ott a lehetőség, hogy a lélek felfrissüljön, hogy szabadon áramolhasson belőlünk a hang és a fény. Ekkor a testünkön lévő sebek maguktól gyógyulnak, és nem burjánzik belénk az erőtlen lemondás, sem a halál utáni vágyakozás." Az unalom, a túlzott önsajnálat és a céltalanság leküzdését a fizikai munkában látta, amelytől a tiszta és intenzív érzelmek megélését remélte.

Ám nem mindenki rendelkezett olyan bátorsággal, mint Kassák, aki apja brutalitását is képes volt elviselni, hogy végleg letartóztassa magát az intézményes oktatás láncaitól. Számos kiemelkedő író és költő életében a diákévek nem csupán tanulást, hanem szenvedést is jelentettek. Akadtak, akik botrányos eseményekkel tarkították ezt az időszakot. Gárdonyi Géza, aki később népiskolai tanítóként tevékenykedett, így emlékezett vissza fiatalkorára: "Annyi csínytevés lakozott bennem, hogy ha három énem lett volna, mind a hármat kitették volna az iskolából." Tanulmányai során is akadtak kihívások, például gimnáziumi évei alatt magyarból csak kettest tudott felmutatni.

József Attila érettségi előtt egy bírósági eljárással kellett szembenéznie a Lázadó Krisztus című költeménye miatt. A védelem érdekében olyan meggyőző beszédet tartott, hogy végül felmentették. Ezzel szemben Kosztolányi Dezső egy magatartásbeli beírást kapott, mivel március 15-én nem jelent meg az iskolában.

Tettét így magyarázta: "...nem mentem iskolába, mert nagyapám, aki negyvennyolcas honvédszázados volt, arra tanított, hogy ez a nap a legnagyobb ünnepek egyike. Nem is fogok ezen a napon soha iskolába menni."

A következő évben már nem is volt szükség rá, hiszen az édesapja, akit időközben iskolai igazgatóvá neveztek ki, szünetet rendelt el erre a napra. Az érettségi előtt azonban Kosztolányi ismét szembekerült a hatalommal: a tanára, aki az önképzőkör felügyeletét látta el, magyartalannak találta a dolgozatát, és bele akart javítani. Kosztolányi ezt nem hagyta annyiban, heves vitába keveredtek, ami végül odáig vezetett, hogy a diákot kizárták az iskolából. Az érettségi vizsgát végül magánúton tette le, amely olyan sikeresre sikeredett, hogy nyáron jutalomként egyedül utazhatott el Fiumébe nyaralni.

Az utolsó példák világosan rávilágítanak arra, hogy a problémás viselkedés gyakran addig tart, amíg az egyén rá nem lel a saját hangzására és arra a közegre, ahol igazán kibontakozhat. Fontos hangsúlyozni, hogy nem minden kreatív lélek viselkedik lázadó módon, és nem minden lázadó gyerek rendelkezik különleges tehetséggel. Ez a megállapítás ma is érvényes. Az úgynevezett "rossz gyerekek" mára már gyakran szakemberek támogatásával, sokszor anélkül is megtalálhatják a helyes irányt, hogy korábban szélsőséges megoldásokhoz folyamodnának, mint például a vándorszínészkedés, katonai pálya vagy botrányok keresése.

A tehetséggondozás világába és annak mélyebb lelki összefüggéseibe Üveges Anna pszichológust és írói tevékenységének képviselőjét hívtuk meg, hogy megossza gondolatait és tapasztalatait e fontos témában.

A szakértő hangsúlyozza, hogy elengedhetetlen tudatosítani, hogy azok a gyerekek, akik valamilyen oknál fogva eltérnek a megszokott normáktól, ugyanolyan szeretetre, bizalomra, elfogadásra és empátiára vágynak, mint bárki más. Nagy kihívás a rendszerszintű támogatás biztosítása azoknak a fiataloknak, akik az útjukat keresik, és gyakran elmagányosodnak, eltérve a kortársaik szokásaitól. Míg mások ugyanazt az élményt osztják meg, ők gyakran egy teljesen más perspektívát képviselnek. Az ilyen diákokkal való törődés mély elköteleződést és figyelmet igényel a pedagógusok és pszichológusok részéről egyaránt, hiszen csak így érhetjük el, hogy valódi támogatást nyújtsunk számukra.

Amikor valaki kilép a megszokott keretek közül és eltér a normának tartott úttól, hajlamosak vagyunk arra, hogy erőfeszítéseket tegyünk a visszaterelésére. Olyankor gyakran próbáljuk rávezetni őt arra a járható ösvényre, ahol a többség halad.

Természetesen társadalmi normák keretei között élünk, és elengedhetetlen, hogy szocializálódjunk. Azonban fontos észben tartani – ahogy a pszichológus is hangsúlyozza –, hogy amikor valakiből a tehetség szikrája hirtelen felragyog, a "jól bevált útra" való visszaterelés nem mindig a legjobb megoldás. A személyiségfejlődés során léteznek kritikus, érzékeny időszakok. Ha egy tehetséges egyén negatív visszajelzéseket kap a nevelőitől vagy a szüleitől, az súlyosan befolyásolhatja a fejlődését; lehet, hogy soha nem tudja teljes mértékben kibontakoztatni a képességeit, vagy csak hosszú idő elteltével, nehézségek árán.

Óriási felelősség hárul ránk, amikor egy tehetséghez viszonyulunk. Üveges Anna megfogalmazása szerint, ha az átlagostól eltérő gyermeket a társaihoz mérjük, és számonkérjük tőle, miért nem tudja úgy teljesíteni a feladatokat, ahogyan azt mások elvárják, belső feszültségeket generálunk benne. Ez a nyomás csak fokozza az önértékelésével kapcsolatos nehézségeit és elfojtásait. Pedig a tehetséges gyermek feladata éppen az, hogy különbözzön, hogy saját, egyedi szemléletmódjával gazdagítsa a világot.

A szakértő egy figyelemre méltó magyar kutatást hoz példaként, amely a 2010-es évek során készült. Az eredmények világosan rámutattak arra, hogy ha a tehetséges fiatalok esetében nem törekszünk a "hibáik" kijavítására, és nem próbáljuk meg eltüntetni azokat a különbségeket, amelyek elválasztják őket kortársaiktól, hanem inkább arra fókuszálunk, hogy megértsük egyedi működésüket, és teret adunk számukra a saját élményeik és küzdelmeik kifejezésére, akkor felfedezhetjük, hogy miért érzik a normák követését nehéz feladatnak. Kiderül, hogy miért nem képesek például hosszú ideig egy helyben ülni, vagy miért hajlamosak a társadalmi elszigetelődésre.

Valójában, amit mi "hibának" érzékelünk, az egy alternatív megküzdési stratégiának tekinthető.

A pszichológus hangsúlyozza, hogy ha szeretnénk egy fiatalban megerősíteni a stabil és reális énképet, valamint az önbizalmat, fontos, hogy elhiggye a benne rejlő tehetség lehetőségeit. Ezt pozitív megerősítésekkel érhetjük el. Ha azonban olyan elvárásokat fogalmazunk meg számára, amelyek nem illeszkednek az egyedi személyiségéhez, az torzíthatja az énképét, csökkentheti az önbizalmát és elszakíthatja a tehetségétől. Ezért elengedhetetlen a család és a pedagógusok közötti szoros együttműködés.

"Ha nem biztosítunk neki megfelelő támogatást, olyan környezetet alakítunk ki, ahol nem képes egységében megérteni saját identitását. Ezzel felerősíthetjük benne azt az érzést, hogy valami komoly probléma van vele, ami tovább fokozhatja az elszigeteltségét" - figyelmeztet a szakértő. Üveges Anna hozzáfűzi, hogy a főnixeffektus gyakran megfigyelhető az ilyen tehetségek esetében: mélypontjaikból hihetetlen erővel képesek újjászületni. Ez a jelenség sok híres személyiség, például Szent-Györgyi Albert életében is megfigyelhető volt.

Üveges Anna abba is beavat minket, hogy hogyan lehet segíteni az introvertált, sokszor a tehetségük miatt elszigetelt gyerekeknek a szocializációban úgy, hogy közben önazonosak maradhassanak. A szakember ehhez a tehetséggondozás csoportos formáit ajánlja (itt megbeszélhetik a tapasztalataikat, és rájöhetnek, hogy azokkal nincsenek egyedül), de természetesen egyéni terápia is szóba jöhet.

Az érzelmi tapasztalások mélyebb megértését támogató drámaterápiás módszerek, művészetterápia és imagináció révén a szakember olyan alapokat nyújt, amelyek lehetővé teszik a gyermek számára, hogy a közösség szintjén is elgondolkodjon. "Fokozhatjuk azt a tudatosságot, hogy a gyermek által végzett tevékenységek nem csupán alkotásai, hanem hatással vannak másokra, és ezzel kapcsolatba kerül a környezetével." Ez a folyamat hozzájárulhat ahhoz, hogy a gyermek érezze, értékes tagja a közösségnek.