A karácsonyfa-állítás hagyománya egészen az ókorig nyúlik vissza.

Viktória királynő és Albert herceg, boldog családjukkal együtt, 1848 decemberében a karácsonyfa körül gyűltek össze. A fenyőfát színes díszek és gyertyák ragyogták be, miközben a gyermekek izgalommal várták az ünnepi pillanatokat. Az ünnepi hangulatot a nevetések és az együtt töltött idő varázsa töltötte be, ahogyan a család együtt ünnepelte a szeretet és az összetartozás idejét. A királyi család e különleges estéje nemcsak a karácsony örömét, hanem a családi kötelékek megerősítését is szimbolizálta, egy újabb fejezetet írva a történelem lapjaira.

A kereszténység előtti időszakban az örökzöld növények és fák különleges szerepet játszottak az ókori kultúrák életében, különösen a téli hónapokban. A germán, római, egyiptomi és kelta népek már régen tiszteletben tartották ezeket a zöldellő növényeket. Ma, amikor az emberek karácsonyfát díszítenek, érdemes emlékezni arra, hogy ezek a régmúlt kultúrák is hasonló hagyományokat ápoltak: örökzöld ágakat függesztettek ki otthonaik bejárati ajtajára és ablakaira. A hiedelmek szerint ezek az ágak védelmet nyújtottak, távol tartották a boszorkányokat, szellemeket és a betegségeket, így hozzájárultak a család biztonságához és jólétéhez a hideg téli hónapokban.

Az életfa, mint az élet és a megújulás szimbóluma, szoros kapcsolatban áll a különböző ünnepek hagyományaival, például a téli napfordulóval és a karácsonyi időszakkal. A téli napforduló az északi féltekén december 21-22-én ünneplik, amikor a nappalok a legrövidebbek, míg a déli féltekén ez a jelenség június 21-22-én következik be, amikor a nappalok a leghosszabbak. Ezek az időpontok nem csupán csillagászati események, hanem mély szimbolikával bírnak, amely az élet körforgásának és a természet megújulásának fontosságát hangsúlyozza.

Ezért is volt, hogy míg a nyári napfordulón a tűz lángjaival igyekeztek elűzni a közelgő sötétséget, addig a téli napforduló során a fény győzelmét és az élet megújulásába vetett reményt ünnepelték. Sokan úgy vélték, hogy a nap egy isteni lény, aki a téli hónapokban meggyengül, és a tél csak akkor köszönt be, amikor a napisten betegnek és törékenynek érzi magát. Az örökzöld növények és fák emlékét őrizték, amelyek a napisten újjászületésére és a nyári időszak virágzására emlékeztették őket.

Az ókori Egyiptom vallási életében kiemelkedő szerepet játszott Ré, a napisten, akit gyakran napkoronggal a fején ábrázoltak. Az egyiptomi mítoszokban a szkarabeusz, a napkorong és a kosfejű férfi kombinációja a nap három fázisát – a felkeltét, a delelőt és a lenyugvást – testesítette meg. A téli napforduló idején, amikor Ré újjászületett és egyre erősebbé vált, az egyiptomiak pálmalevélből készült gyékényszőnyeggel díszítették fel otthonaikat, ezzel kifejezve a halál felett aratott győzelmet és az élet megújulását.

A római birodalom fénykorában, december 17-én ünnepelték a Saturnaliát, amely a földművelés istenének, Saturnusnak állított emléket. Ezen a jeles napon a vidámság és az ajándékozás vette át a főszerepet, a közösség összegyűlt, hogy együtt ünnepeljen. Érdekes, hogy az ókori kultúrák a téli napfordulót, amely december 25-re esett, szintén különleges jelentőséggel bírták. Az első niceai zsinat során, 325-ben, az egyház erre a napra tette Jézus születésének ünnepét, összekapcsolva ezzel a régi hagyományokat az új keresztény szokásokkal.

A druidák számára az örökzöld növények, amelyeket a házakra és szent helyekre akasztottak, az örökkévalóság szimbólumát hordozta. E növények nem csupán a természet szépségét képviselték, hanem mélyebb lelki jelentéssel is bírtak. Az óészaki kultúrában is jelentős szerepet játszottak: a skandinávok hitvilágában úgy vélték, hogy ezek a zöldellő növények Baldr, a fény istenének különleges ajándékai. Az örökzöldek tehát nem csupán díszítőelemek voltak, hanem a halhatatlanság és a szentség kifejeződései is.

A karácsonyfa-állítás hagyománya a 16. században terjedt el a Német-római Birodalomban, a keresztények ekkor kezdtek el feldíszített fenyőfákat állítani otthonaikban. Valószínűleg Luther Márton volt az, aki megteremtette az égő gyertyák és a karácsonyfa harmóniáját.

A német reformátor, a történet tanúsága szerint, egy hűvös téli estén, hazafelé sétálva egy különös látványra lett figyelmes: az egyik fenyőágon ragyogó csillagok fényében tündököltek a hópelyhek. Luther annyira elbűvölte ez a csodás pillanat, hogy alig várta, hogy megossza családjával is ezt a varázslatos élményt. Így hát, hogy emlékezetessé tegye az eseményt, előkapott egy fát, és gyertyákat helyezett rá, hogy a csillagok fénye otthonának falai között is tovább éljen.

Luther Márton karácsonya - a legenda szerint ő díszített először gyertyákkal fenyőfát

A karácsonyfa-állítás szokása Amerikában még a 19. században is meglehetősen szokatlanul hatott. Az első írásos emlékek erről az 1830-as évekből származnak, és a Pennsylvania német telepesekhez köthetők. Ugyanakkor a karácsonyfadíszítés hagyománya a német háztartásokban jóval korábban, már évszázadokkal ezelőtt gyökerezett. Érdekesség, hogy Pennsylvania német lakói már 1747-ben felállították a közösségi karácsonyfát, ám a legtöbb amerikai egészen a 19. századig úgy vélte, hogy ez a szokás pogány eredetű.

A puritán örökséget az egyre befolyásosabb német és ír bevándorlók ásták alá. A karácsonyfa később komoly támogatókra talált Viktória brit királynő és férje, Albert szász-coburg-gothai herceg személyében: a királyi pár 1846-ban az Illustrated London News című lap egyik rajzán volt látható gyermekeik körében a feldíszített fenyőfa mellett.

Viktória, eltérően korábbi uralkodóitól, különösen kedvelt volt a népe körében, és minden lépése, akárcsak egy divatirányzat, azonnal elterjedt. Hatása nemcsak Nagy-Britanniában, hanem a tengerentúlon is érzékelhető volt. Ezzel a fa végleg belépett az Egyesült Államok életébe.

Az 1890-es években a karácsonyfa varázslatos népszerűségnek örvendett, különösen Amerikában, ahol a tradíció új dimenziókat nyert. Miközben Európában a fenyők magassága általában 1,2 méter körül mozgott, az Egyesült Államokban a karácsonyfák mérete szinte az egekbe szökött, hiszen az amerikaiak nem riadtak vissza attól, hogy plafonig érő fenyőket állítsanak fel otthonaikban. Ez a grandiózus megközelítés nemcsak a karácsonyi díszítést emelte új szintre, hanem a karácsony szellemiségét is különlegessé tette.

A 20. század eleji tengerentúlon az emberek saját kezűleg készített díszekkel ékesítették fel a fenyőfákat, míg Németországban a hagyományoknak megfelelően az alma, a mogyoró és a marcipános sütemények maradtak a favoritok. Idővel azonban megjelentek az égősorok is, amelyek varázslatos fényükkel napokig ragyogták be a karácsonyfákat, ezzel ünnepi hangulatot varázsolva nemcsak a családok otthonaiba, hanem egyre inkább a városok főtereire is.

A városok központi terein fénylő fenyőfák a 20. század folyamán váltak népszerűvé.

A hagyomány Berlinből indult hódító útjára, és hamarosan Bécsben is népszerűvé vált a 19. század első éveiben, különösen az arisztokrata körökben és a művészek között. A század közepére a polgári családok is felfedezték maguknak ezt az ünnepet; külön érdekesség, hogy amikor 1860 karácsonyán Erzsébet királyné Madeira szigetén tartózkodott gyógykezelésen, Ferenc József még a távoli szigetre is küldött neki egy csodásan díszített fenyőfát.

Pesten az első karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz grófnő állította fel 1824-ben. E szép hagyomány elterjedésében azonban jelentős szerepet játszottak a Podmaniczky és a Bezerédy családok is. Az új szokás viszonylag gyorsan gyökeret vert a városokban, és már a hatvanas évek adventi időszakában Pesten fenyővásárok zajlottak, amelyek még inkább hozzájárultak a karácsonyi ünnepek hangulatának fokozódásához.

Az aradi Alföld című lap 1862-es számában arról értesültünk, hogy egy nőnevelő-intézet diákjai Deák Ferenc számára karácsonyfát díszítettek. E különleges fán minden egyes ágon egy-egy saját kezűleg készített kézimunka lógott, melyek a fiatalok tehetségét és kreativitását tükrözték. A magyar szépirodalom történetében a karácsonyfa először 1866-ban tűnt fel, Jókai Mór A koldusgyermek című karácsonyi elbeszélésében, amely új színt vitt a téma ábrázolásába.