Trump felfedezett egy kiskaput a NATO-szerződésben, amely megkérdőjelezheti a katonai segítségnyújtás kötelező jellegét.
Az amerikai elnök szó szerint tanulmányozta a NATO-szerződést. Az 5. cikkely, amelyről sokan azt gondolják, hogy biztosítja a háborút, valójában nem nyújt garanciát semmire - és ez a helyzet már 1949 óta.
Amikor Donald Trump a hágai NATO-csúcsra tartott, egy újságíró megkérdezte tőle, hogy az Egyesült Államok továbbra is elkötelezett-e a NATO 5. cikkelye mellett. Az elnök válasza így szólt:
A világ fele szokás szerint felháborodott, holott Trump valójában a tiszta igazságot mondta. Az 5. cikkely képezi a NATO lelkiismeretét, ez a kollektív védelem alapelve, amely a közvéleményben úgy él, hogy ha egy tagállamot támadás ér, akkor a többi ország kötelessége azonnal a segítségére sietni. Bár ez valóban igaz, a köztudatban ezt sokan kizárólag fegyveres támogatásként értelmezik. Pedig a valóság ennél sokkal árnyaltabb.
Amikor 2023-ban Svédország és Finnország csatlakozott a NATO-hoz, Rand Paul republikánus szenátor annyira közel látott egy újabb világégést, hogy harcias beadvánnyal fordult a szenátushoz: erősítse meg a NATO 5. cikkelyének eredeti értelmezését, az ugyanis nem kötelezi az amerikaiakat a szövetségesek katonai védelmére. Neki is igaza volt. A cikkely valóban nem ír elő automatikus katonai beavatkozást, mindössze annyit mond ki, hogy minden tag az általa szükségesnek ítélt intézkedést köteles meghozni.
Rand Paul szavaival élve: évtizedek óta sok törvényhozó tévesen értelmezi az 5. cikkelyt, mint egy olyan kötelezettséget, amely előírja az Egyesült Államok számára, hogy katonai segítséget nyújtson, ha egy NATO-szövetségest támadás ér. Azok, akik a folyamatos Pax Americana fenntartására törekednek, gyakran úgy parafrazálják a NATO-szerződés ezen részét, mintha azt mondanák: "ha egy tagállamot megtámadnak, az mindenki ellen irányuló támadásnak számít".
A második világháború után az Egyesült Államok pontosan tisztában volt hirtelen rászakadt geopolitikai súlyával és hatalmával, ahogyan azzal is, hogy a nyugati tömb onnantól alapvetően tőle várja majd a konfliktusok megoldását. Azt mindenáron el akarta kerülni (és ez a gondolat éppen a Trump 2.0 alatt köszönt vissza kristálytisztán), hogy háborús kötelezettséget vállaljon a jövőben Európáért. A NATO 1949-es megalakulásakor az akkori külügyminiszter, Dean Acheson világosan kimondta: az 5. cikkely nem jelenti az Egyesült Államok automatikus hadba lépését egy szövetséges állam megtámadása esetén.
A tagállamok a cikkely előírásait szó szerint követték, így mindegyik ország saját magának kellett eldöntenie, hogy kíván-e részt venni a háborúban, és ha igen, milyen formában. Például Nagy-Britannia azonnal igent mondott, míg a német parlament hetekig vívódott a döntés meghozatalával. Ezzel szemben Spanyolország nem küldött csapatokat. A helyzet világossá tette, hogy a kollektív védelem koncepciója inkább politikai természetű, mintsem katonai.
Valójában, miután a tagállamok önállóan döntenek a háborús részvételről, a kérdés alapvetően orosz szempontból válik igazán fontossá: vajon Putyin kollektív agressziónak tekintené, ha bizonyos országok katonái Ukrajnában bukkannának fel, és orosz erők ellen lépnének fel? A helyzetet tovább súlyosbította, amikor Macron elnök jelezte, hogy kész katonai egységeket küldeni Ukrajnába, függetlenül a NATO kereteitől. Ilyen körülmények között, ha a francia csapatok veszteségeket szenvednének el, az 5. cikkely kérdése ismételten háttérbe szorulna, hiszen az kifejezetten a NATO-tagállamok területének védelméről szól, nem pedig a nemzeti csapatok beavatkozásáról.
Az 5. cikkely értelmezése nem csupán jogi szempontból releváns, hanem a transzatlanti szolidaritás megértésének kulcseleme is.
A szövetség jövője attól függ, hogy a tagállamok mennyire tudják felülírni saját nemzeti érdekeiket, és valóban közös felelősséget vállalni – nem csupán elméletben, hanem a mindennapi gyakorlatban is.
