Ki legyen az, aki állja a falloszkagyló költségeit?
Ma már elült a NER sportfejlesztéseivel kapcsolatos viták zaja, és úgy érzem, hogy a végső szót a miniszterelnök mondta ki. A közeljövőben kulcsfontosságú lesz megvizsgálni, mi sorsa az Orbán-rendszer által ezen a téren eddig elért eredményeknek.
A Nemzeti Együttműködés Rendszerét látványosan a sportfejlesztései jelenítik meg, amit sokáig divatos volt kizárólag a miniszterelnök egyéni hóbortjával és/vagy állítólagos diktatórikus törekvéseivel ("az erő kultusza") azonosítani. Van annak is jelentősége, hogy mára ezek a gondolatok kikoptak a divatból. A következő idők - mert ahogy a Manchester United alig két év után nemrég kirúgott "legendás" holland menedzsere bölcselkedett: egyszer minden korszaknak vége szakad -, ha nem is a leglényegesebb, de fontos kérdése lesz, mi történik azzal, amit a NER a sportfejlesztésben mostanáig elért.
Magyarországon ma már majd mindenki elfelejtette, hogy a sporttal kapcsolatos tevékenységeket alapvetően éppúgy nem kell közösségileg támogatni, mint ahogy a sörözést sem a körúti Stifler Bárban. Az, aki szabadidejében sportol, saját örömére és magáncéljaira (egészség, fittség, kikapcsolódás stb.) vásárol sportszolgáltatásokat, MTK-szurkolóként pedig szintén saját szórakozását finanszírozva gyönyörködik Kata Mihály védőmunkájában. Azért ő fizet, mert a vásárolt szolgáltatások hasznát is ő maga élvezi. A sportolás által (is) elért jobb fizikai és mentális állapot például komoly versenyelőnyt jelent a munkaerőpiacon: nagy munkabírás, jobb összpontosítás, kevesebb hiányzás, nagyobb munkatermelékenység stb., aminek normál menetben nagyobb fizetés, jobb társadalmi pozíció, boldogabb, minőségibb élet a jutalma. A sportszórakozás esetében meg még egyszerűbb a helyzet: miért fizetné bárki más az én szórakozásomat, vagy azon felül, hogy a baráti sörözések során éppen "az én köröm" jön, miért fizetném másnak a falloszkagyló-vacsoráját, csak mert ő azt szereti?
Azért, válaszolják az ortodox sportközgazdasági tankönyvek szerzői, mert a sporthoz kapcsolódó életvezetési előnyök a közösségnek is hasznára vannak.
Az egyéni munkaerőpiaci versenyelőnyünk társadalmilag is jelentős előnyöket hordoz, hiszen a munkavállalók magasabb munkatermelékenysége hozzájárul hazánk versenyképességéhez. Például a rendszeres sportolás révén elérhető egészségesebb életmód lehetővé teszi, hogy hosszabb ideig maradjunk gazdaságilag aktívak. Ez nem csupán azt jelenti, hogy több évig adózhatunk, hanem azt is, hogy az államilag támogatott egészségügyi rendszerre kevesebb terhet róttunk, hiszen kevesebb egészségügyi ellátásra van szükségünk. A mentális egészség javulása is lényeges szempont: csökkenti a stressz szintet, és segíti a kedvesebb, empatikusabb közösségek kialakulását. A közös sportélmények – mint a „ma este jó volt magyarnak lenni!” – nem csupán az egyének jóllétére hatnak, hanem erősítik az összetartozás érzését, amely szintén hozzájárul a közösségi életminőség javulásához. Bár nem ez a fő motivációnk, a sporttevékenységekhez kapcsolódó egyéni aktivitásunk mások számára is hasznot hoz. Ebből a szempontból érdemes megfontolni, hogy a társadalom a nem szándékolt gazdasági előnyök maximalizálása érdekében adóbevételeinek egy részét arra fordítsa, hogy ösztönözze a polgárokat a sportolásra és a sportesemények látogatására.
A közjót szolgáló állami sporttámogatásoknak azonban volnának előfeltételei.
A 2010 utáni sportfejlesztés körüli konszenzus annyira hiányos volt, hogy Orbán Viktor a Futball mint gulyásleves című, 2013-as interjújában finoman utal arra, hogy még a saját politikai frakciója ellenállásával is meg kellett küzdenie, amikor a sportlétesítmények építési programját próbálta előmozdítani. Anélkül, hogy megkérdőjelezném Orbán Viktor személyes meggyőződését, úgy vélem, hogy a közmegegyezés hiányának következményeként próbálja a sportfejlesztést egyfajta szakrális keretbe helyezni, arra ösztönözve a közvéleményt, hogy a sport jelentősége messze túlmutat a puszta versenysport keretein.
"Létezik egy rejtélyes összefüggés, a sport és a magyarok közötti szerelem. A mostani uniformizáló és anyagias korban nagyon kevés pozitív, fölemelő és szép dolog maradt meg, de a sport éppen ilyen, ezért érdemes megmenteni." (Nemzeti Sport, 2023. 12. 22.) "Mert a magyar futball nem a szórakoztatóipar része. A futball komolyabb dolog ennél. A futball az életünk, a magyar ember életének a része, a nemzeti identitás része. Tehát mi nem szórakozni akarunk és tapsikolni a lelátón mindenfajta, messzi földről idefújt, ügyes játékosok játékán örvendezve, hanem mi a saját gyerekeinket akarjuk látni." (Puskás Akadémia, 2023. 07. 27.)
A sportfejlesztés utólagos legitimációját a közjó másik "lába" adná, nevezetesen, hogy megérte. Ezalatt egyrészt azt értem, hogy meg kellene mutatni, hogy a 2010 és 2024 között sportra fordított közösségi források minden más összemérhető kulturális, társadalmi program között a legjobban hasznosultak a közösség számára, azaz nem volt ennél hasznosabb társadalmi fejlesztési lehetőség nemcsak az adott időszakra vonatkoztatva, hanem a jövő generációja számára sem. Másrészt, csak annyi közpénzt költött a sportra a kormányzat, amennyi többlethasznot realizált a társadalom a közpénzköltéssel.
A sport világában a szakralitás megítélése nem csupán a pénzügyi mutatók tükrében értelmezhető. Orbán Viktor szavaival élve: "A futballklub nem csupán gazdasági vállalkozás. Aki ezt nem így látja, az eltéveszti a lényeget. (...) Amit teszünk, nem a profitért tesszük. (...) Magyarországon a közszereplő pénzügyi szakértők gyakran nem ismerik fel ezt a különbséget. Tévesen értelmezik a helyzetet. Ők azt hiszik, hogy a futballnak nyereséget kell termelnie. Ez a futball, mint sportág valódi lényegének teljes félreértése, és így a futballra épülő intézmények működését is félreviszi." (Puskás Akadémia, 2013. 08. 04.)
A csendes hitviták továbbra is megmaradnak, és gyanítom, hogy a végső szó a miniszterelnöké lett. Akinek nem is olyan régen „Stop stadion!” kampányt hirdetett a főpolgármesteri posztért, most, mint másodjára megválasztott főpolgármester, már nem zárkózik el a budapesti olimpiai rendezés gondolatától. Sőt, már tárgyalásokat is folytatott erről a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnökével. A nagy sportszövetségek és sportszervezetek pedig kommunikációs platformok vásárlásába fognak a kereskedelmi médiákban, ahol a kritika csupán „építő” jellegű lehet, míg a közmédiában ez értelemszerűen másként alakul.
A TAO-programként ismert finanszírozás keretében több százezer család tapasztalhatta meg az "ingyen" sporteszköz, mez, tornanadrág örömét. A futballválogatott két és fél éve Wolverhamptonban kiütötte Angliát, a párizsi olimpián a régiós éremtáblázaton minden szomszédunkat magunk mögé utasítottuk, a női kézilabda-válogatott néhány hete bronzérmes lett a részben hazai rendezésű Európa-bajnokságon, és a Kalocsai Méhecskék is sorra aratják a győzelmeiket. Siker, siker hátán. Ez szerintem önmagában még nem a közjó, de közmegegyezésnek (kiegyezésnek) talán megteszi.
A kialakult rendszer nyilvánvalóan pazarló. Ezt nemcsak a tapasztalatok alapján, hanem a miniszterelnök figyelmeztetése is alátámasztja, amelyet a párizsi olimpia után fogalmazott meg: „A takarékosság nem megfelelő kifejezés, hiszen nem takarékoskodni kell, hanem bölcsen kell költeni. Semmilyen pazarlás nem elfogadható, ugyanakkor minden egyes forintnak rendelkezésre kell állnia ahhoz, amire valóban szükség van. Minden elpazarolt forint nemcsak pazarlást jelent, hanem a hiányt is növeli máshol. Ezért a pénzügyi kereteknek szigorúaknak és fegyelmezetteknek kell lenniük, ugyanakkor biztosítaniuk kell a munkához szükséges eszközöket. Ez a szemléletmód nemcsak a sport területén, hanem általánosan is érvényes." (Nemzeti Sport, 2024. augusztus 24.)
Ennél is nagyobb probléma, hogy a kiépített sportrendszer kereslet-kínálat alapon nem, csak állami finanszírozással fenntartható. Szintén Orbán Viktor mondta: "Bizakodó vagyok, de az is fontos, hogy mi, politikusok, gazdaságpolitikáért felelős emberek folyamatosan olyan teljesítményt nyújtsunk, amivel előállítjuk a sport pénzügyi alapjait. Enélkül nem megy, különösen ebben a nyitott világban." (Nemzeti Sport 2023. 12. 22.)
Nos, rendben van!
Én, mint afféle Ács Marika, mélyen gyökerezem a régi időkben. A stadionok és arénák világába járok szórakozni, és határozottan hiszem, hogy a sportvállalkozásoknak, legyen szó futballról vagy bármilyen más hivatásos sportról, meg kell találniuk a nyereségtermelés módját. A szabadidős sportágak terén ez még inkább érvényes. Szívesen költök sportágakkal kapcsolatos élményekre, annyit, amennyire a jövedelmem keretei engednek, így hozzájárulva a magyar sportélet fejlődéséhez. Bár nem engedhetem meg magamnak a legdrágább luxusokat, azért a Stifler Bár számláját, a Hidegkuti Stadion belépőjegyét vagy a Debreceni Sportuszoda belépőjét könnyedén ki tudom fizetni. Nem várok el ingyenes szórakozást az adómból, de azt sem szeretném, ha az én befizetett pénzemet idegen, ügyes játékosok támogatására költenék. Én is örömmel hozzájárulok a sporthoz, de csak a magyar sportolókat támogatom, akiket érdekel, mit mutatnak be az arénákban. Kívánom, hogy úgy működjenek a dolgok, hogy azok éljenek meg a teljesítményükből, amit nekünk, nézőknek nyújtanak, de az adómat ne költsék másokra!
Ez a cikk az ÖT és az Index közötti szoros együttműködés eredményeként jelent meg honlapunkon. Amennyiben szeretné megosztani, hozzászólni a tartalomhoz, vagy további hasonló írásokat felfedezni, látogasson el partnerünk, az ÖT weboldalára!
A véleménycikkek nem mindig fejezik ki az Index szerkesztőségének hivatalos álláspontját.
