Üdvözöllek Houstonban!
A sors furcsa fintora adta meg a lehetőséget, hogy életem legnagyobb átverését végrehajtsam. Azokban az éles eszű fiatalokból álló körökben, ahol éltem és dolgoztam, a tréfálkozás mindennapos szokássá vált. Arra törekedtünk, hogy enyhítsük életünk komolyságát, miközben körülöttünk olyanok éltek, akik túlzottan is komolyan vették magukat. A telefonos tréfáktól kezdve a legkomolyabb hangon előadott társasági blődségekig szinte végtelen lehetőség állt előttünk, hogy szórakoztassuk egymást.
Egy verőfényes szombat délután Debrecenből tartottam Békéscsabára a 47-es úton, amikor nem sokkal Szeghalom előtt az út szélén megpillantottam egy parkoló püspöklila Volkswagen Golfot. Ismerős volt, lassítottam, leolvastam rendszámát, majd az autótól nagyjából száz méter távolságban a gyönyörű pipacsos mezőben megláttam tulajdonosát, a velem egy városban dolgozó újságírót. Fellengzőssége, állítólagos jól értesültsége miatt nem kedveltem. Nem állítanék igazat, ha elhallgatnám, hogy új autója miatt irigyeltem. A püspöklila Golf nem maradt észrevétlen egy olyan nagynak nem mondható városban, mint Békéscsaba. Ezért is szúrt szemet, és lehetett játszi könnyedséggel beazonosítani, ahogyan ott azon a szombat délután az országút mellett várakozott.
Réges-régen, mikor még az autóm a kerékpárút szélén pihent, úgy tíz vagy húsz kilométerre a pipacsokkal borított rét szélétől, egy furcsa, szinte ördögi gondolat szöget ütött a fejembe. Megálltam, és előhúztam a mobilomat, hogy felhívjam azt a kollégát, akit nemrégiben láttam. A telefon sokáig csengett, míg végül a másik végén egy ismerős hang felelt, meglepődve üdvözölve. Keresztnevén szólítottam, és csak annyit mondtam neki: "Baj van." Azonnal értetlenkedni kezdett. "Ugyan már, mi baj lehet?" - kérdezte. "Esetleg úgy is kezdhettem volna - mondtam neki -, hogy 'Itt Houston, itt Houston', és ebben nem lenne semmi túlzás."
Előadtam neki, hogy a NASA-nál, az Egyesült Államok űrkutatási szervezetének houstoni központjában vagyok tanulmányúton, ahol éppen műhold felvételeket nézegetek,
így bukkantam rá autójára és az út melletti mezőben a pipacsokat szedegető kollégára.
"Ne hülyéskedj!" - nevette el magát kényszeredetten, amire higgadtam úgy válaszoltam, hogy eszemben sincs. Elmagyaráztam, hogy nem is láthatnám máshonnan. "Nézz körül, senki nincs a környékeden!" - állítottam, hozzátéve: tisztában vagyok azzal, hogy nehezen hihető, ami mondok, de ezzel együtt igaz. Kimért hangon folytattam: "Természetvédelmi területen tartózkodsz, amit haladéktalanul el kell hagynod, ellenkező esetben riadóztatnom kell a természetvédelmi szolgálatot, és büntetés nagyon sokba fog kerülni." Közben elképzeltem, ahogy a füléhez szorított telefonnal körbeforgolódik a mezőn, és igyekszik megtalálni, ahogyan nem messze tőle a fűben lapulva a bolondját járatom vele. Összezavarodhatott. Fel sem merült benne, hogy a NASA nem műholdas megfigyeléssel foglalkozik, ahogyan az sem, miért riadóztatnám a természetvédelmi felügyeletet Houstonból.
Hónapokkal később Békéscsabán futottunk össze, és kérte, mondjam el, honnan tudtam, hogy az országút mellett pipacsokat szedett. "Ma sem tudok mást mondani, Houston" - válaszoltam megvesztegethetetlenül komoly arccal.
