Az EU sorsdöntő migrációs paktumát sürgető időnyomás alatt próbálják megformálni.

Számos kétoldalú szerződés lehet a válasz az unióban letelepedni kívánó bevándorlók kérdésére, de az Európai Bizottság kitoloncolásgyorsító törekvései ellenére továbbra sem körvonalazódik, hogy milyen meghatározott alapvetések mentén szeretnének tárgyalni a tagállamok. Az eddigi példákból jól látszik, hogy az ilyen megállapodásoknak minden pontját jól át kell gondolni, mert a potenciálisan gazdaságilag és politikailag is hasznos együttműködések, könnyen zsarolással és kidobott milliárdokkal végződhetnek.

Úgy tűnik, hogy az Európai Unió egyre inkább a migrációs nyomás kezelésének kiszervezésére törekszik, még ha a helyzet továbbra is politikailag kényes. Miközben a Bizottság folyamatosan újabb kezdeményezésekkel próbálja bizonyítani eredményességét, a Jacques Delors Intézet nemrégiben közzétett tanulmánya arra figyelmeztet, hogy a hirtelen, esetleges kétoldalú megállapodások kialakítása nem biztos, hogy a legjobb megoldás. Az alapos, átgondolt megközelítésre van szükség, ha valódi és tartós megoldásokat szeretnénk találni a kihívásokra.

Júniusban ünnepelhetjük a Migrációs és Menekültügyi Paktum egyéves évfordulóját, amelyet az Európai Unió fogadott el. A paktum 2026 közepétől lép életbe, és célja egy átfogó, egységes rendszer kialakítása a migráció kezelésére. E rendszer nemcsak a migránsok jogainak védelmét tűzi ki célul, hanem a tagállamok közötti szolidaritás erősítésére is hangsúlyt fektet.

A szabályozás szerint a tagállamok választhatnak, hogy hogyan járulnak hozzá a közös felelősségvállaláshoz:

A rugalmasság ellenére Magyarország kormánya, hasonlóan Lengyelországéhoz, jelenleg azt hangoztatja, hogy nem készít konkrét tervet az implementációra. Az Európai Unió véleménye szerint azonban egy egységes ellenőrző rendszer bevezetése lehetne a kulcs ahhoz, hogy hatékonyan meg lehessen állapítani, ki érdemes a belépésre az unió területére, és ki nem.

Az új megközelítés keretében az Európai Unió és a tagországok egyre inkább a problémák külső források általi kezelésére, azaz azok externalizálására fókuszálnak.

Ez arra utal, hogy a migrációs menedzsment bizonyos aspektusait vagy akár teljes egészét harmadik országokra ruházzák, gyakran jelentős anyagi támogatás ellenében. Ennek következtében előfordulhat, hogy azokban az országokban, ahol a migrációval kapcsolatos emberi méltóság szempontjainak figyelembevétele nem prioritás, a helyzet különösen aggasztóvá válik.

A legfontosabb célkitűzések között szerepel az illegális belépések számának csökkentése, az elutasított menedékkérők visszatérítésének egyszerűsítése, valamint a politikai feszültségek mérséklése. Ennek keretében az Európai Unió több országot is kijelölt, akikkel jelenleg tárgyalásokat folytatnak a visszatoloncolások folyamatainak automatizálásáról. Ezekben az országokban a menedékkérők csupán 20%-a kap kedvező elbírálást, így a hatékonyabb intézkedések sürgetőek.

Az ilyen típusú intézkedések egyik legszembetűnőbb és legvitatottabb példája a 2015-ös migrációs válság kezelésére tett, hirtelen döntések sorozata, amelyet az EU Törökországgal kötött megállapodása jellemzett. Ennek értelmében a török fél vállalta, hogy minden lehetséges eszközt bevet a törvénytelen határátlépések megakadályozására, míg az Európai Unió pénzügyi támogatást nyújtott a szükséges infrastruktúra kiépítésére. Ezen felül, a görög szigetek felé tartó menekültek elkapásakor az unió egy már Törökországban regisztrált szíriait hajlandó volt befogadni.

Ugyan a 2016 márciusban aláírt megállapodás után már áprilisban egy masszív 90%-os csökkenés volt tapasztalható az érintett görögországi csatornákon, a törökökkel folyamatos viták folytak, és míg az EU mintegy 35 ezer szír bevándorlót fogadott be Törökországból, addig a helyi hatóságok kevesebb mint 3000 illegális érkezőt tereltek vissza.

Az unió költségvetéséből így mintegy 900 millió euró került kifizetésre a török határőrizet fejlesztésére, és a menekülthullám megindulása óta két lépésben először 6, majd 2020 után további 3,5 milliárd euróval támogatták az országban mintegy 3,1 millió szíriai menekült életkörülményeit.

Bár a támogatások jelentős összegeket öntöttek a rendszerbe, a török hatóságok bánásmódja számos emberi jogi szervezet figyelmét felkeltette, és jogos kritikák kereszttüzébe került. A két éven át tartó előkészületek ellenére nyilvánvaló, hogy az Egyesült Királyság migrációs tervei könnyen kedvezőtlen fordulatot is vehettek volna.

Esetükben a kongói háborús konfliktus zónával közvetlen szomszédos Ruandával akartak megállapodásra lépni, akik 370 millió fontnyi gazdaságfejlesztési támogatás és menekültenként az első háromszázért 400 ezer, a továbbiakért 170 ezer fontért (tehát fejenként 190, majd 80 millió forintért) vállalták volna a brit partvidékről odaszállított bevándorlókat.

A koncepciót eredetileg Boris Johnson, a konzervatív párt egykori vezetője hozta létre, és egészen a Munkáspárt 2024-es választási győzelméig megmaradt a köztudatban. Ezt követően Keir Starmer, a párt jelenlegi vezetője, azonnal leállította a projektet. Bár az elképzelés sosem valósult meg, ennek ellenére a Migration Observatory adatai szerint a helyzet már így is katasztrofálisnak tűnik, hiszen a jelenlegi állapot a következőképpen alakul:

A brit kormány 318 millió fontot – ami több mint 150 ezer milliárd forintnak felel meg – fordított a program előkészületeire. Ennek eredményeként mindössze négy bevándorlót tudtak meggyőzni arról, hogy vállalja az önkéntes letelepedést Ruandában.

Mindezt úgy, hogy a belügyminisztérium hivatalos felmérése szerint a szigetországba érkező bevándorlók kezelése összesen 106 ezer fontba kerülne csupán, és Ruandába pár száz fő befogadásánál többre nem is volt kapacitás, miközben évente mintegy 20000 ember érkezik illegálisan az Egyesült Királyságba.

Az olaszokkal összehasonlítva Albánia sokkal kedvezőbb feltételekkel kötött megállapodást, amely keretében körülbelül 50 millió euróból két kezelőközpontot építettek. Ezt követően 2024-ben 90 millió eurót, majd 2028-ig évi 120 milliót ígértek az illegális bevándorlók ügyintézésére. Az egyezmény lehetővé tenné, hogy a járőrhajók közvetlenül az albán hatóságoknak adják át az elfogott érkezőket, így egyszerűsítve és felgyorsítva az eljárásokat.

Az olasz megközelítés nem csupán földrajzi szempontból tűnik indokoltabbnak a menekültek logisztikai kezelésére, hanem abban is eltér a ruandaitól, hogy míg Ruanda vállalta volna a jogi felelősséget, Albánia csupán helyszínt és szolgáltatásokat kínál a helyzet kezeléséhez. Emellett a folyamat során továbbra is Olaszország jogi keretei szerint működnek. Ennek megfelelően...

a kérelmezők olasz földre léphetnek ha a kérelmük pozitív elbírálásban részesül, elutasítás esetén pedig a kiinduló országukba szállítják vissza őket.

Amennyiben ezek a központok valóban a tervezett módon évi 36 ezer menekültet tudnának fogadni, az körülbelül 3300 eurós (másfél millió forintos) költséget róna az olasz államra. Cserébe Albánia Európai Unióhoz való csatlakozásának előmozdítását is támogathatná.

Ez a folyamat mintául szolgálhatott az Európai Bizottság által kidolgozott javaslathoz, amely az olasz modellhez hasonlóan kizárólag a biztonságosnak minősített országokból érkező bevándorlókra vonatkozik. Emellett a kisgyermekes családok mentesülnek a procedúrától, így számukra könnyebb lehet a beilleszkedés.

Bár az ilyen elvek mentén megkötött megállapodások papíron egy viszonylag humánus, költséghatékony és gyors lefolyású kitoloncolást tesznek lehetővé azokkal szemben, akik illegálisan érkeznének az Európai Unióba, a tanulmány arra figyelmeztet, hogy a gyakorlatban közel sem működnek ilyen olajozottan a dolgok.

Egyrészt még egy hivatalos kétoldalú megállapodás után is gondot okoz a visszatoloncolásra ítélt személyek fogadása. Másrészt a kiinduló országok felelősségre vonása szintén bonyolult folyamat, és a harmadik országokkal kötött egyezmények – mint például a török helyzet esetében – könnyen politikai zsarolás eszközévé válhatnak. Ennek következtében a Bizottság olyan bonyolultabb együttműködési modellek kidolgozásán dolgozik, amelyekbe belefoglaltathatók...

Eddig ilyen átfogóbb megegyezések Tunéziával, Egyiptommal (előbbivel 105, utóbbival 220 millió eurós együttműködést) illetve a kelet-afrikai Mauritániával írtak alá, miközben például Jordániával és Marokkóval még folyamatban vannak az egyeztetések.

Bár ezek a megállapodások, hasonlóan az olasz-albán egyezséghez, szembesültek némi emberi jogi kritikával, kétségtelen, hogy jelentős mértékben hozzájárultak az EU területére érkező illegális bevándorlók számának csökkentéséhez.

A tavalyi év során a Földközi-tengeren át vezető központi útvonal, amely Tunéziát és Líbiát köti össze, 60%-os csökkenést mutatott az ilyen típusú forgalomban. Ezzel párhuzamosan, a nyugat-balkáni útvonal, amely az uniós tagjelölt országokkal van összekapcsolva, még drámaibb, 78%-os visszaesést tapasztalt.

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az embercsempészek ne lennének képesek alkalmazkodni a változó körülményekhez. Tevékenységük jellege miatt folyamatosan új stratégiákat kell kidolgozniuk, és ez a rugalmasság most különösen fontos. Ennek eredményeként az Atlanti-óceán irányából 18%-kal, míg a Földközi-tenger keleti részén 14%-kal emelkedett az illegális bevándorlások száma.

A Bizottság márciusi javaslata, valamint az áprilisi, a kétoldalú megállapodások sürgetésére irányuló előterjesztése világosan mutatja, hogy az EU migrációs politikája fokozatosan az externalizálás felé tendál.

Kétségtelen, hogy eddig az olasz modell tűnik a leginkább megvalósíthatónak, ahol a jogi felelősség a "megrendelő" országra hárul. Ugyanakkor ígéretes alternatívát jelenthet az Európai Bizottság által márciusban felvetett "visszaterelési központok" kialakítása is, amelyek lehetővé tennék, hogy a részt vevő országok között megosszák a vállalásokat.

Bár alapvetőnek tűnik, hogy a befogadó országokban a kitoloncoltak az uniós normáknak megfelelő bánásmódban részesüljenek, a tanulmány rámutat arra, hogy még mindig számos tisztázandó kérdés övezi a bizottsági javaslatot.

Természetesen mivel az egyezségek nagyon különböző országokkal köttetnek, nem lehet egy ilyen beterjesztésben mindenre kitérni, de legalább kereteket kéne adni annak, hogy

Ehhez elengedhetetlen a megfelelő időkeret és egy jól kidolgozott stratégia, miközben az Európai Uniónak több kulcsfontosságú területre is figyelmet kell fordítania: a versenyképesség, a védelem, a kereskedelem és a diplomáciai tevékenységek terén.

Bár az unió évről évre egyre komolyabban veszi a problémát és az európai határvédelemért felelős Frontex is felnőni látszik a feladathoz, nem kizárható, hogy az évek óta elcsitult menekülthelyzet újból kiéleződhet az amerikai támogatások megszüntetésével.

Ahogyan a korábbi kérdésekben is hangsúlyoztam, itt is kulcsfontosságú, hogy a tagállamok képesek legyenek közösen működni egy átfogó terv keretében. E nélkül szinte lehetetlen, hogy a hosszú távú migrációs politika valóban eredményes legyen. Ideális esetben ez a politika nemcsak az európai polgárok biztonságát védené, hanem a legálisan érkező bevándorlók integrációját is elősegítené, így válaszolva a kontinens munkaerőhiányával kapcsolatos kihívásokra.