"Itt az ideje, hogy a politikai vezetés mélyrehatóan átgondolja Magyarország pozícióját az Európai Unión belül."

Az uniós csatlakozás évfordulóján jelent meg az Osiris és a HUN-REN Társadalomtudományi Kutatóközpont (TK) kiadásában a 20 év az Európai Unióban című tanulmánykötet, amely közpolitikai mérlegre teszi EU-tagságunk eddigi időszakát. A könyv egyik szerkesztőjét és szerzőjét, Bíró-Nagy Andrást, a TK Politikatudományi Intézetének tudományos főmunkatársát kérdeztük a legfontosabb tanulságokról. Soha nem látott mennyiségű pénz állt rendelkezésre, de másra folyt el, az EU-integrációnak azonban nincs alternatívája. Interjú.

1992-ben az európai országok számára több okból is érdekükben állt az integráció erősítése és kiterjesztése, ami végül a mai Európai Unió megalapításához vezetett. Először is, a hidegháború végét követően a politikai táj változása és a kelet-európai országok demokratizálódása új lehetőségeket teremtett a gazdasági és politikai együttműködésre. A tagállamok közötti szorosabb kapcsolatok kialakítása elősegítette volna a stabilitást és a békét a kontinensen. Emellett a gazdasági integráció, például a közös piac létrehozása, lehetőséget biztosított a tagállamok számára, hogy közösen fellépjenek a globális piacon. Az EU alapelvei, mint a szabad mozgás, a verseny és a közös szabályozás, hozzájárultak a gazdasági növekedéshez és a jólét növeléséhez, ami minden résztvevő ország számára előnyös volt. Továbbá, az integráció lehetőséget adott arra, hogy az európai országok közösen kezeljék a közös kihívásokat, mint például a környezetvédelem, a migráció és a biztonság. Az együttműködés révén hatékonyabb válaszokat tudtak adni ezekre a globális problémákra, amelyek egyedül nehezen kezelhetők lettek volna. Összességében az integráció erősítése és kiterjesztése 1992-ben a politikai stabilitás, gazdasági előnyök és közös kihívások hatékony kezelése szempontjából is elengedhetetlen lépés volt az európai országok számára.

Az 1990-es évek reformfolyamatainak nem csupán aktuális események hatására, hanem egy mélyebb, előre megfontolt elképzelés mentén kellett végbemennie. Az integrációs folyamat során már a kezdetektől fogva jelen volt a föderális szintű összekapcsolódás gondolata. Valójában Jacques Delors '80-as években megfogalmazott reformötletei értek be a következő évtizedben, amely az európai integráció talán legambiciózusabb szakaszaként vonul be a történelembe. Az olyan jelentős lépések, mint a schengeni övezet kialakítása vagy az euró bevezetése, ennek az időszaknak a mérföldkövei voltak. Ez a mélyülési periódus szorosan összefonódott a kelet-európai rendszerváltással, amely új kihívások elé állította az Európai Uniót: fel kellett készülni a leendő tagállamok fogadására. Ebből adódóan kidolgozásra került egy kritériumrendszer, amely meghatározta, hogy milyen feltételeknek kell megfelelnie egy csatlakozni kívánó országnak. A posztszocialista államok esetében ez a gazdasági és jogi reformok mélyreható átalakítását tette szükségessé. Magyarország számára ez a folyamat tíz évet ölelt fel, mire 2004-ben, kilenc másik országgal együtt, végre beléphetett az Unióba. Az út hosszú volt, de szerencsére a magyar politikai színtér egységesen támogatta a csatlakozást. Már az Antall-Boross-kormány is elkötelezte magát az integráció mellett, és ezt a szándékot a Horn-, az első Orbán- és a Medgyessy-kabinet egyaránt következetesen képviselte, törések és drámai fordulatok nélkül.

Az ország a rendszerváltás időszakában volt, és a csatlakozási folyamat bizonyára az új, jogállami és piaci struktúrák kialakításában is segített.

Ez így van, de végső soron az uniós csatlakozás mégis alapvetően arról szólt, hol lesz az ország geopolitikai helye a jövőben. Ebben a nyugati orientáció jelentette a nemzeti minimumot, amely végül Magyarország NATO- és EU-csatlakozásához vezetett. A folyamatnak természetesen voltak olyan részei, amelyek sorvezetőt adtak a hazai intézményépítésnél, jogszabályi változtatásoknál.

A Magyarország tagságát vizsgáló tanulmánykötetük tükrében számos ellentmondás és bizonytalanság rajzolódik ki. Úgy tűnik, mintha a mozgásirány nem lenne kellően meghatározott.

Célunk az volt, hogy a tényszerűség keretein belül, a hiedelmek és szubjektív benyomások kerülésével készítsük el ezt a kötetet, amely a tagságunk eredményeit egyfajta közpolitikai mérlegre helyezi. Kollégáimmal együtt arra törekedtünk, hogy számos szakterületen felmérjük, mit hozott számunkra az elmúlt húsz év. Röviden összefoglalva, bár az uniós tagság sok értéket adott az országnak, ami nélkül sokkal sebezhetőbb és szegényebb helyzetben lennénk, úgy érezzük, hogy a lehetőségeinket még jobban is kihasználhattuk volna. Minden mutató azt tükrözi, hogy az ország előrehaladott, de ha a regionális összehasonlítást végezzük, a helyzet már nem tűnik ennyire kedvezőnek. Figyelemre méltó adat, hogy 2004-ben a harmadik legfejlettebb ország voltunk a csatlakozók között, csak Szlovénia és Csehország előzött meg minket az egy főre jutó GDP tekintetében. Két évtized múltán már csak a hetedik helyen állunk ebben a csoportban, ami azt jelzi, hogy több ország sikeresebb felzárkózási pályát választott. Érdekesség, hogy az első két pozíciót továbbra is Csehország és Szlovénia foglalja el.

Lehet, hogy nem kedveztek a gazdasági feltételek...

Az utunkat nem csupán a külső körülmények alakították, hanem sokkal inkább a szakpolitikai döntések. Vegyük például a magyar forint és a cseh korona helyzetét. A cseh korona húsz évnyi uniós tagság után nemcsak hogy nem gyengült az euróval szemben, hanem valójában még erősebbé is vált. Ennek eredményeként a cseh polgárok vagyona és megtakarításaik megőrizték, sőt, sok esetben növelték értéküket. A gazdaságpolitikai döntések prioritásai kulcsszerepet játszanak ebben a folyamatban. Magyarországon a kormányzat a versenyképesség növelését a forint fokozatos leértékelésében látta. Ez a döntés odáig vezetett, hogy míg csatlakozásunkkor 250 forintot kellett adni egy euróért, ma már a 415 forintos árfolyammal kell szembenéznünk. A magyar fizetőeszköz tehát húsz év alatt több mint 50 százalékos értékcsökkenést szenvedett el. Csehország, bár szintén nem vezette be az eurót, más gazdaságpolitikai megközelítéssel rendelkezett, ami a saját valutájuk értékének megőrzésében más eredményeket hozott. Ez is egyértelmű jele annak, hogy nem tudtuk maximálisan kihasználni a rendelkezésünkre álló lehetőségeket.

"Egy falusi ember számára az Európai Unió létezése szinte észrevétlen. Valójában nem sokat változott az élete!" - Húsz év elteltével az EU-csatlakozás után Magyarországon a mindennapi kihívások és nehézségek megmaradtak, éppúgy, mint korábban.

Az uniós támogatások felhasználásának kérdésében viszont egyáltalán nem így áll a helyzet. Legalábbis a könyv tanulságai alapján ezt a következtetést vonhatjuk le.

Sajnos, ez az állapot valóban aggasztó. Számos területen egyértelműen nyomon követhető a tendencia. Vegyük például a regionális politikát: a több ezer milliárd forintnyi uniós támogatás felhasználása után a statisztikák egyértelműen azt jelzik, hogy két évtized elteltével a területi egyenlőtlenségek mértéke az országban nem változott. A legszegényebb megyék továbbra is azok, amelyek évtizedek óta az alacsony fejlettségi szinten stagnálnak. Például Nógrád megye helyzete nem lett kedvezőbb Győr-Moson-Sopron megyehez képest. Ennyi forrás elköltése után ez igen gyenge teljesítmény a hazai területfejlesztési politika szempontjából. Hasonló kihívásokkal néz szembe a szociálpolitika is: a szociális trendeket elemezve megállapítható, hogy a húsz éve csatlakozott országok között Magyarország lakosságának életszínvonala az egyik legalacsonyabb, és a társadalmi mobilitás lehetőségei is tovább csökkentek.

Az uniós támogatásoktól elsősorban a gazdasági tevékenységek élénkülését reméljük.

A mezőgazdaság talán a legnagyobb nyertese az uniós tagságnak. Agrárkereskedelmi mérlegünk folyamatosan pozitív tartományban mozgott, ám fontos megjegyezni, hogy ez elsősorban a növénytermesztés eredménye. Az élelmiszeriparunk viszont nem tudott versenyre kelni a nemzetközi piacon, ami aggasztó kérdéseket vet fel a jövőnket illetően. Könyvünk egyik kulcsfontosságú fejezete azt vizsgálja, mennyire sikerült a magyar vállalatok hatékonyságát növelni az uniós támogatások révén. Bucsky Péter statisztikai módszerekkel elemezte a több ezer milliárd forint elköltését, és megdöbbentő eredményekre jutott: azok a cégek, amelyek nem részesültek uniós támogatásban, profitjuk növekedését tekintve lényegesen jobban teljesítettek, mint azok, akik igen. Ez pedig az ellentétes várakozásokkal szemben áll.

Mi rejlik a háttérben?

Azt tapasztalhatjuk, hogy azok, akik az uniós támogatásokra támaszkodnak, hajlamosak lehetnek a komfortzónájukba zárkózni, és ezáltal elveszíthetik a versenyképesség érzékét. A támogatások révén biztosított profitérdek gyakran csökkenti az innovációra és az alkalmazkodásra való ösztönzést. Ráadásul nem mindig azok a vállalkozások jutnak a legnagyobb részesedéshez, amelyek a legnagyobb gazdasági potenciállal bírnak; sokszor más, nem nyilvánvaló szempontok befolyásolják a döntéseket. Érdekes megfigyelni, hogy a támogatások legjobban a közepes méretű cégeknél kamatoztak, különösen az 50-200 fős vállalatok körében, míg a nagy multinacionális óriások esetében a támogatások hatása jóval mérsékeltebbnek bizonyult.

Mindezeket figyelembe véve, miként lehetne összefoglalni a kapcsolatunkat az Európai Unióval?

A kötetben ezt Medve-Bálint Gergő szerzőtársam szuverén függőségnek írja le. Egy olyan piacgazdasági rendszerről van szó, amelynek fontos célja, hogy mindenáron növelje saját mozgásterét, főleg a belső piacon, egy nemzeti burzsoázia létrehozásával, ami a gazdaságban függőségi rendszert teremt a kormány és a hazai piaci szereplők között. Ugyanakkor nemzetközi gazdasági beágyazottságát tekintve az elmúlt 20 év magyar kormányai egyértelműen a külföldi befektetőktől, elsősorban a külföldi működő tőke érkezésétől tették függővé az országot. Ezen az Orbán-kormány sem változtatott. Magyarország ezer szállal kötődik az EU gazdaságához, exportjának 80 százaléka uniós tagállamokba megy, az import 70 százaléka pedig onnan jön. Ez is mutatja, hogy nincs igazi gazdasági alternatívája az ország európai integrációjának. A kormány keleti nyitása csupán a külföldi befektetőktől való függést helyezi több lábra.

Orbán Viktor kifejtette, hogy az Európai Unió számára ez a háború kudarcot vallott, és hangsúlyozta, hogy nem hagyják, hogy a buta szabályaikat ránk kényszerítsék.

Akkor mi értelme a sok engedetlenségnek, jogállami vitának?

A szövegben megjelenő kettős jelenség figyelemre méltó. Magyarország helyzete az európai jog tagállami alkalmazásában nem tűnik ki drámaian; a kötelezettségszegési eljárások számát tekintve inkább a középmezőnyben helyezkedünk el. Tévedés lenne azt gondolni, hogy csak a magyar kormány ellen irányulnak ilyen eljárások. Azonban a mi esetünkben nem csupán apró jogi részletekben, hanem politikailag jelentős, szimbolikus ügyekben is tapasztalható eltérés az EU irányelveitől, ami szándékos lépésnek tűnik. Például a bírák korai nyugdíjazásának ügye, a civil szervezeteket érintő törvény, a CEU-val kapcsolatos szabályozás, valamint a legújabb szuverenitásvédelmi törvény mind-mind olyan témák, amelyek körül viták zajlanak. A kormány valószínűleg tisztában van vele, hogy ezek az intézkedések ellen uniós vizsgálatok indulnak, és idővel várhatóan vissza kell majd vonnia őket. Ugyanakkor, mivel a legfőbb célja a hatalmának megszilárdítása, a kötelezettségszegési eljárás 2-3 éves időtartama alatt is képes politikai előnyöket kovácsolni.

Az autoriter átrendeződés mögött rejlő különböző utak mögött felfedezhetünk egyfajta stratégiai fejlesztési célt, amelyet a kormány szoros kontroll alatt kíván tartani. Ez a törekvés nem csupán hatalmi ambíciókat tükröz, hanem egy átfogóbb víziót is, amely a politikai és gazdasági stabilitás megteremtésére irányul. A kormány ezen keresztül próbálja irányítani a társadalmi változásokat, miközben saját hatalmát és befolyását igyekszik megőrizni.

Az egész húsz év egyik legfontosabb tanulsága, hogy Magyarország stratégiai terv nélkül csatlakozott az Unióhoz. A sodródás a mai napig igaz, és így nehéz kihasználni az uniós forrásokban rejlő elképesztő lehetőségeket. Nem történtek komoly beruházások a humán tőkébe, annak infrastruktúrájába, legyen szó akár az egészségügyről vagy az oktatási intézményrendszerről. Az EU örömmel adna pénzt épületenergetikára, amivel végig lehetne vinni egy nagy panelrekonstrukciós programot vagy a Kádár-kockák újraszigetelését. Vagy tettünk érdemi lépéseket annak érdekében, hogy leváljunk a fosszilis energiákról, erősítve energiafüggetlenségünket? És ez csak néhány példa. Világos, milyen területeken kellene előbbre lépni, hogy az ország hosszú távon, fenntartható módon fejlődni tudjon, rendelkezésre is állt hozzá soha nem látott mennyiségű pénz, de másra folyt el. Ideje lenne a politikának stratégiai szinten végiggondolnia, mi Magyarország helye az EU-ban, hogyan tud belőle a legtöbbet profitálni. Ehelyett ott tartunk, hogy állandósulnak a kormány konfliktusai a szervezettel, az uniós pénzek jelentős része pedig fel van függesztve. Az uniós tagság a felmérések szerint a legtöbb ember számára a felzárkózás, a gazdasági fejlődés esélyét jelenti. Mellette leginkább a szabad munkavállalást, tanulást, a határok nélküli mozgást. Ezek az előnyök most csak korlátozottan tudnak érvényesülni, lásd például az Erasmus-program felfüggesztését. Ha ez a helyzet tartósan fennmarad, a társadalom elbizonytalanodhat, és az lesz a kérdés, ki a felelős ezért: Brüsszel vagy az Orbán-kormány? Nagy tehát a tétje, hogy kit tart ezért bűnösnek a magyar társadalom, és hogy erősödik-e az euroszkepticizmus az elhúzódó konfliktusok hatására. Ez már nem játék, az ország fejlődése, modernizációja múlik az uniós tagságon.