"Golyóállóvá kell formálnod a saját életedet" - osztotta meg velünk Gubik Petra.

A színpadon a generációja egyik legkiemelkedőbb színésznője ragyog, ám az a tény, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán este 4000 lelkes néző előtt lép fel, még számára is különleges élmény. Gubik Petrával beszélgettünk az elengedés művészetéről, a nehéz kritikák kezeléséről, a szakmai felelősség súlyáról, és természetesen a Rebeccáról is.

Tegnap este búcsút vettél az István, a király című előadástól. Nehéz szívvel engeded el azokat a darabokat és szerepeket, amelyek annyira közel álltak hozzád?

Szerencsésnek érzem magam, hiszen egy gazdag és sokszínű repertoár áll mögöttem. Nincs okom panaszra sem a prózai, sem a zenés szerepek terén. Számos karakter megtalált már, és bízom benne, hogy még sok izgalmas szerep vár rám a jövőben. Az "István, a király" egy különleges darab számomra, amely többször is visszatért a pályám során, különböző rendezésekben léphettem színpadra. Nincs bennem hiányérzet; úgy tekintek rá, hogy ez a feladat eddig adatott meg számomra. Azonban bántó tud lenni, amikor egy igazán jó darabot idő előtt kell elengedni. Amikor érzem, hogy még rengeteg lehetőség rejlik benne, és a közönség is vágyik rá. Mi színészek csupán kis porszemek vagyunk a hatalmas színházi gépezetben: ha változások jönnek, elfogadjuk, és tovább lépünk. Gyakran mondjuk egymásnak, hogy majd lesz más lehetőség. Megértjük a szerep által tanított leckéket, és elraktározzuk a próbafolyamat emlékeit. Aztán újra útra kelünk a következő kihívás felé.

Sosem voltam az elégedetlenkedés híve. Meggyőződésem, hogy ha egy szerep nem az én nevemhez kötődik, annak mindig megvan a maga oka. Ilyenkor inkább arra figyelek, hogy mit tehetek máshogy. Talán eljön az idő, amikor újra találkozom vele. Az élet apró örömeit kell értékelni, ezt tanultam a szüleimtől. Ugyanakkor ez nem zárja ki, hogy az ember szabadon álmodozzon valamiről, ami új, izgalmas és jobb lehet.

Hihetetlenül sok feladat és szerep vár rád, és ez a rajongóid számára sem egyszerű kihívás. Sokan szeretnék minden oldaladat megismerni, ami néha nehézségekhez vezethet. Milyen a kapcsolódásod a rajongótáboroddal? Észreveszed azokat az arcokat a közönségben, akik rendszeresen visszatérnek, hogy láthassanak téged?

Amikor az előadások végén kilépek a művészbejárón, mindig feltűnik, mennyi ismerős arcot látok magam körül. Bár a neveket nem minden esetben tudom felidézni, az arcok mélyen beleégnek a memóriámba. A "Mi van a zsebemben?" című koncertestem valami egészen különleges kaput nyitott a közönséggel való kapcsolatra, és ráébresztett annak fontosságára. Itt az interaktivitás folyamatosan jelen van, míg a színház világában ez sokkal inkább a rendezői koncepció és a darab struktúrája határozza meg. Hihetetlen élmény volt, hogy a Magyar Zene Házában tarthattuk a "Mi van a zsebemben?" lemezbemutató koncertjét – egy igazi mérföldkő az utunkon!

Két évvel ezelőtt kezdtük el közös zenei utazásunkat, és azóta csodálattal figyelem, hogy a közönség soraiban sokan visszatérnek. Olyanok is vannak, akik az első koncerteink alkalmával is velünk voltak, amikor még csak saját magunk szórakoztatására játszottunk. De minden alkalommal új arcok is csatlakoznak hozzánk, ami mindig friss energiát hoz. Ez a koncert sosem ismétlődik meg, mindig alakul, formálódik, és alkalmazkodik a jelen pillanataihoz. Június 15-én egy teljes zenekarral, homokrajzzal és vonósnégyessel léptünk fel a Magyar Zene Házában, ami valóban különleges esemény volt. Látom, hogy a közönség is élvezi a változást, és aktívan részesei az örömeinknek. Nélkülük az egész nem lenne ugyanaz. Remélem, hogy még sokáig együtt folytatjuk ezt az izgalmas utat!

Nyilvánvalóan csak egy vagyok a sok tehetséges ember közül, aki a magyar kultúrát képviseli, de ha valaki igazán figyelemmel kíséri a munkámat, azt szeretném, ha egy jó adag élményt nyerne belőle. Célom, hogy hivatásomat úgy végezzem, hogy azok, akik kapcsolódnak hozzám, érezzék, hogy valami különlegeset kapnak, ami gazdagítja az életüket. Úgy tapasztalom, hogy sokan vágynak a minőségi tartalmakra, és én mindent megteszek azért, hogy ezt az igényt kielégítsem.

Nemrégiben megrendeztük a felolvasó estet, ahová a legkedvesebb novelláimat hoztam magammal, és utána egy jóleső beszélgetésbe merültünk. Nagyon örültem, hogy ismerős arcokat láthattam a közönség soraiban. Elképesztő belegondolni, hogy néhányan még a békéscsabai éveimből követik a munkásságomat, sőt, akadtak olyanok is, akik először a Kisvárdai Várszínpadon láttak játszani. Ők szinte végigkísértek a pályámon, és talán titokban szurkoltak, hogy ebből a fiatal lányból valaki legyen. Ma már a közösségi média varázsának köszönhetően, bár online térben, de rengeteg gondolat, gratuláció és kritika eljut hozzánk, így a kapcsolat még inkább élővé válik.

Egy negatív kritika, még ha a sikered árnyékában is érkezik, vajon valóban képes hatni rád? Érzi-e még a szavak súlyát a sok dicséret mellett?

Persze. Nem pereg le könnyen. Sajnos sokat tudok ezeken agonizálni. Teljes mértékben megértem azokat a kollégáimat, akik egyáltalán nincsenek jelen az online platformokon. Ezt bírni kell, valamilyen szinten golyóállóvá kell nevelned magad.

Rengeteg különböző stílusban és helyszínen lépsz színpadra, viszont úgy tűnik, hogy az alternatív és kísérleti színház, valamint ezek filmes megfelelői nem találhatóak meg a repertoárodban. Ez egy szándékos választás tőled, vagy csupán a körülmények hozták így?

Ez a terület igazán vonzó számomra, és mindenképpen felkeltette az érdeklődésemet. Ugyanakkor rá kellett ébrednem, hogy amikor valaki eldönti, merre halad, az jelentősen befolyásolja a jövőbeli lehetőségeit és irányait.

Idén ismét megkerestek vizsgafilmek készítése kapcsán. Nagy örömmel csatlakoztam volna a projekthez, hiszen rengeteget lehet tanulni az ilyen lehetőségekből. Sajnos azonban abban az időszakban nem tudtam vállalni, amit nagyon sajnálok. Ilyenkor összeszorítom a fogaimat, és igyekszem továbblépni. Fontos számomra, hogy ne szétszóródjak, hiszen a mennyiség nem árthat a minőségnek. Ez egy alapvető elv számomra.

Sajnos van, amit emiatt el kell engednem. De bízom benne, hogy az életem egy másik szakaszában ismét megtalálják a helyüket. A nagy színházi szerepeim néha olyanok, mint egy hatalmas polip, amely hajlamos benyelni a kisebbeket. De ez nem mindig van így. Van, amikor a sors más lapokat oszt, és a nagy szerepek helyett új kihívások érkeznek, amiket szintén nagyon szeretek. Különösen örömet lelek abban, amikor nem kell cipelni a főszerep súlyát. Ez a színház varázslatos ereje: a folyamatos megújulás képessége.

Nem csinálod véletlenül az egyeztetéseidet egyedül?

Szerencsére már nem vagyok egyedül ebben a feladatkörben. Van egy kulcsembere a csapatnak, aki átvállalja az egyeztetéseimet, a menedzseri teendőket, valamint a teljes jogi és produkciós háttér irányítását. Én pedig a művészeti oldalra fókuszálok. Egy hatalmas gépezetet működtetünk, és ez már nem is működhetne másképp. Ráadásul a "Mi van a zsebemben?" produkció keretein belül, amely a saját projektünk, már több embernek adunk munkát, ami óriási felelősséget jelent. Nincsen helye a hibázásnak.

Fontos észben tartani, hogy közösen még grandiózusabb álmokat szőhetünk. Hálával tekintek az együtt megélt tapasztalatainkra.

Idén nyáron újra ellátogatsz Szegedre a Szabadtéri Rebeccával, amely tavaly különleges premierként vonult be a szívünkbe. Milyen emlékek idéződnek fel benned a múlt évről?

Csodálatos élmény volt részt venni egy olyan próbafolyamatban, amely keménysége és intenzitása ellenére igazán kifizetődőnek bizonyult. A társulat lenyűgöző tehetsége és a rendezés színvonala páratlan volt. Úgy tűnik, hogy a csillagok is kedveztek nekünk, hiszen öt teltházas előadást tudhattunk magunkénak, mindegyik végén vastaps kíséretében, ami a szegedi Dóm téren igazán figyelemre méltó teljesítménynek számít. Ez a produkció egy musical-thriller, ami eltér a megszokott romantikus vígjátékok világától, így még inkább kiemeli a sikerünk különlegességét. A darab alapjául Daphne Du Maurier klasszikus regénye, A Manderley-ház asszonya szolgál, tele drámai vívódásokkal és egymásba fonódó életutakkal, miközben a bűnügyi szál is hangsúlyos szerepet kap. Sylvester Levay varázslatos zenéje pedig még inkább felerősíti az élményt, míg a szövegkönyv Michael Kunze keze munkáját dicséri. A dalok magyarra fordítása Müller Péter Sziámi kivételes tehetségét tükrözi.

A tavalyi fantasztikus sikernek köszönhetően idén nem csupán öt, hanem hat különleges alkalommal mutatjuk be Szegeden a Rebecca című darabot, ami igazán lenyűgöző dolog. 2013 óta rendszeresen fellépek a Dóm tér varázslatos színpadán, és nem tudom felidézni, hogy valaha is volt olyan produkcióm, amit ilyen intenzitással, ugyanazzal a szereposztással, egymás után hat alkalommal adhattam elő a közönségnek – ráadásul még a nyilvános főpróbát is hozzávéve! Az izgalom már most elragadott, és alig várom, hogy végre színpadra lépjünk!

Van még lámpalázad színpadra lépés előtt?

Ebben a szakmában régen rossz, ha valaki lámpalázas. Azt szoktam mondani, hogy egy kellemes adrenalinlöket van bennem.

Készen állsz, és már csak a finomhangolás van hátra, ahhoz pedig már a közönség reakciójára is szükség van. Szegeden egészen hihetetlen, hogy esténként 4000 ember néz meg minket. És ebből játszunk hatot. Ez nagyon nagy szám.

Képzeld el, ahogy a hatalmas stadion megtelik, a levegő vibrál az izgalomtól, és a szívek egy ritmusra dobognak! A színpad közepén fények táncolnak, és a zene hangja mindent betölt. Milliók kiáltása, a közönség eufóriája egyesül, amikor a kedvenc dalod felcsendül. A levegő tele van energiával, a hangos zene és a zúgó taps együtt teremt egy varázslatos atmoszférát. A pillanatok, amikor a művész a közönség felé nyújtja a kezét, és mindenki együtt énekel, örökre bevésődnek az emlékek közé. Ez nem csupán egy koncert, hanem egy közösségi élmény, ahol az emberek összegyűlnek, hogy megosszanak egymással valami igazán különlegeset. A stadion nem csupán egy épület, hanem a szenvedély, az álmok és a zene szentélye!

Igen. Büszke vagyok arra, hogy Magyarországon ennyien kíváncsiak az élő színházra. Ráadásul a Rebecca szabadtéri ősbemutató volt. Soha korábban nem játszották a darabot szabad ég alatt.

Engem is meglepett a helyzet, hiszen a Hitchcock filmek hangulata és feszültsége miatt nehezen tudtam volna elképzelni, hogy mindezt a szabad ég alatt éljük át.

Béres Attila rendezővel zárt próbatermekben indítottuk el a darab próbafolyamatát. A jelenetek intimitása különleges atmoszférát teremtett, és Attila folyamatosan emlékeztetett minket arra, hogy tágítsuk ki a teret, hiszen nem egy hagyományos kőszínházban fogunk játszani, hanem a Dóm téren. Azt hangsúlyozta, hogy ha hitelesen adjuk elő, akkor a darab intimitása még egy hatalmas színpadon is megmarad – és végül igaza lett. Az előadás látványvilága igazán lenyűgöző, tele van filmes hatásokkal, amelyek életre keltik a díszletet. A zárt próbaterem után igazi élmény volt benne játszani. A Manderley-ház lépcsőrendszere pedig egyszerűen lélegzetelállító. Egy ilyen produkció mögött rengeteg ember munkája áll. Ahhoz, hogy valóban áttörő legyen, elengedhetetlen a sokak profizmusának és fáradhatatlan erőfeszítéseinek összhangja.

Ha egyetlen emléket kellene kiemelnem a tavalyi előadásokból, akkor azt a pillanatot választanám, amikor a közönségből egy néző váratlanul kérdést tett fel, ami teljesen új irányba terelte a beszélgetést. Ez a spontán interakció nemcsak feszültséget oldott, hanem olyan mély gondolatokat hozott elő, amelyekre senki sem számított. Az élmény emlékeztetett arra, hogy a valódi kapcsolódás és a párbeszéd mennyire gazdagíthatja az előadásokat.

Nehéz egyetlen élményt kiemelni, hiszen minden alkalom, amikor Szegedre utazom, különleges számomra. A Dóm tér és a Szabadtéri Játékok varázsa egyszerűen lenyűgöző. Mindig azt mondom mindenkinek: ezt látni és érezni kell, ezt az egyedi energiát, ami ott árad. Amikor a színpadon állok, csupán a szerepemre koncentrálok, de amikor a takarásban vagyok, és egy kis időm akad, felnézek a monumentális toronyra és az órára, és csak gyönyörködöm a látványban.

A Rebecca előadás prológja számomra mindig is különleges varázslatot hordoz. Az a hatalmas színpad, ahol a közönség zizegése szinte tapintható, már önmagában is izgalmas előérzetet kelt. Aztán hirtelen elsötétedik a világ, és a füst lassan kúszik be a térbe, miközben a tengermorajlás és a zúgás hangja betölti a légkört. Ekkor lépek ki a színfalak mögül, és átadom magam a pillanatnak. A fejgépet felvéve, acapella formában indítom el az első taktusokat, melyeket csak én szólaltatok meg. Az általam megformált "Én" egy nosztalgikus utazásra hív, visszaemlékezve a múlt titkaira. Aztán, ahogy a történet megelevenedik, időutazásra indulunk, és minden egyes pillanat csodája magával ragad. Ez az élmény egyszerűen varázslatos.