Trump új irányt szabott a háborús helyzetnek, és Putyinnak most már ideje, hogy felfedje valódi szándékait.
Itt található az "On the other hand" rovat, amely a Portfolio véleménycikkeinek otthona. Az itt megjelenő írások a szerzők egyéni nézőpontját tükrözik, és nem mindig tükrözik a Portfolio szerkesztőségének hivatalos álláspontját. Amennyiben szeretné megosztani gondolatait a témával kapcsolatban, kérjük, küldje el cikkét a [email protected] e-mail címre. A megjelent írásokat a következő linken olvashatja el.
Az új elnök beiktatása óta polgárjogot nyertek olyan, egyébként kezdettől kézenfekvő gondolatok, melyeket eddig eretneknek, álhírnek, "orosz dezinformációnak" bélyegeztek a főáramú médiaplatformok és politikusok. Nocsak, Ukrajna nem győzhet, soha nem is győzhetett? Felvétele a NATO-ba rossz ötlet? A tagság sürgetése ezek szerint mégiscsak játszhatott a konfliktusban némi szerepet? Nini, a háború kitörése után egy hónappal tényleg volt komoly béketárgyalás, ahol ráadásul a teljes megállapodáshoz is közel álltak a harcoló felek? Tetszik, nem tetszik: Trump elnök ezekkel nem "Putyin érvelését vette át", hanem csupán a mindenkori evidenciákat, illetve a korábban félreseperni kívánt tényeket karolta fel. Clinton és Obama elnökök korábbi Európa-ügyi nemzetbiztonsági tanácsadója, a Trumpot egyébként erősen kritizáló Charles Kupchan Ukrajna kapcsán maga is üdvözölte, hogy végre vége a nyugati "színlelésnek".
A demokrata kormányzatokban dolgozó elismert szakértő egy áprilisi konferencián figyelmeztetett arra, hogy az ukrán helyzet bármikor harmadik világháborúvá fajulhat. Véleménye szerint az orosz harctéri sikerek nyomán a konfliktus intenzitása csökkent, azonban a veszély mértéke drámaian megnőne, ha Ukrajna jelentős előrelépést tenne Moszkvával szemben. Nemrégiben Johann Wadephul, az új német külügyminiszter is hasonló aggodalmának adott hangot:
"Oroszország atomhatalma egyértelműen legyőzhetetlen."
Hozzátette, hogy "most kicsit őszintébbek lettünk e tekintetben". Csak nem Trump elnök hivatalba lépése tette lehetővé, hogy végre kimondjuk azt, ami már régóta nyilvánvaló? A szavak mögött, amelyek tele vannak ígéretekkel és szándékokkal, mindig is ott rejtőzött ez a gondolat. Nem véletlen tehát a nyugati fegyverszállítások körüli három éve tartó bizonytalanság: törekedni arra, hogy Ukrajna megmaradjon, de úgy, hogy Moszkva ne érezze magát sarokba szorítva.
A valóság nyílt elismerésének egyik figyelemre méltó jele, hogy a Trump-adminisztráció világosan kijelentette: Kijev NATO-tagsága egyelőre nem lehetséges. Hiába a széleskörű felháborodás, az új amerikai kormányzat csupán megerősítette azt, amit a legelismertebb nyugati stratégák – George Kennan, Zbigniew Brzezinski és Henry Kissinger – már három évtizede magától értetődőnek tartanak: az ukrán NATO-csatlakozás gondolata geopolitikai blődség, és még a puszta említése is stratégiai provokációnak minősül. Érdekes módon, február óta egyre többen, akik korábban a "Ukrajnát a NATO-ba!" jelszót harsogták, most azt mondják, hogy "mindig is tudtuk, hogy a tagság nem reális lehetőség". Ugyanakkor gyorsan hozzáteszik: bár ez a kiindulópont téves, a tárgyalások során mégis figyelembe kellene venni. Ez pedig rávilágít arra, hogy a Trump-adminisztráció álláspontja nem is olyan ostoba. Valóban? Az ésszerűtlen pozíciók elvetése inkább a komolyság jele lehet.
De főleg: kristálytiszta helyzetet teremt, s ezáltal ország-világ előtt lapjai kiterítésére kényszeríti az orosz felet.
Mert bár Ukrajna lerohanásával nem értettek egyet, a világ nagyobbik része mégsem csatlakozott a nyugati szankciókhoz Moszkva ellen. A földrajz és az előzmények alapján nem tűnt nekik fekete-fehérnek a képlet. A fenntartásokat jól összegezte egy, az interneten régóta keringő térkép: Oroszország körül kisebb-nagyobb NATO-karikák jelezték rajta a nyugati bázisokat, mondván "Nézd, milyen közel tette az országát a támaszpontjainkhoz: Moszkva háborút akar!". Bármekkora része is volt a bekerítettség-érzésnek Putyin döntéseiben, a Trump-adminisztráció nyilvánosan kiiktatta ezt a hivatkozási alapot. Azzal, hogy nem volt hajlandó Moszkvát agresszornak bélyegezni, kizárta az ukrán NATO-tagságot, sőt a Krím-félsziget elcsatolását is nyugtázta, egyértelműen Moszkva térfelére került át a labda. Ha mégsem él vele, az immár szövetségesei-partnerei és saját közvéleménye előtt is egyes egyedül az ő felelőssége lesz.
A brit miniszterelnök látogatásakor rendezett közös sajtótájékoztatón az amerikai elnök rendkívül tömören és világosan fogalmazta meg az új kormányzat irányvonalát:
A józan ész irányít bennünket. Ha az ember valódi békét kíván, elengedhetetlen, hogy mindkét féllel párbeszédet folytasson.
Három éven át a Biden-adminisztráció, valamint az azt támogató európai vezetők figyelmen kívül hagyták egy alapvető tényt: a jók és gonoszak közötti globális összecsapás nem csupán retorikai fogás. A neves Foreign Affairs magazin tavaly áprilisi számában megjelent "A tárgyalások, melyek véget vethettek volna az ukrajnai háborúnak" című írás részletesen bemutatja, hogy 2022 márciusában és áprilisában, alig egy hónappal a konfliktus kitörése után, Kijev és Moszkva közel került egy megállapodáshoz. A diplomáciai megoldások keresése azonban a nyugati hatalmak ellenállásába ütközött. Azóta Oroszországot figyelmen kívül hagyva próbálnak béke konferenciákat szervezni Ukrajnában, mintha a konfliktus valódi gyökerei nem is léteznének.
Donald Trump elnöksége során számos bírálat érte, főként amiatt, hogy már a hivatali ideje elején azonnal kapcsolatba lépett Moszkvával. Ezzel ellentétben májusban Wolfgang Ischinger, a Müncheni Biztonsági Konferencia (MSC) elnöke, hangsúlyozta, hogy "a Trump-adminisztráció okosan tette, hogy párbeszédet kezdett Putyinnal". Benedikt Franke, az MSC alelnök-vezérigazgatója, utólag kifejezte sajnálatát amiatt, hogy "nekünk, európaiaknak, már régebben meg kellett volna kezdenünk a komoly tárgyalásokat Oroszországgal". Ehelyett sokan inkább az igazság bajnokaként kritizálták azokat, akik ezt a diplomáciai lépést javasolták. Trump most újra próbálkozott, a maga kiszámíthatatlan stílusával és az Egyesült Államok külpolitikáját feszítő ellentmondásos nyomások között. Kérdés persze, hogy hová vezet mindez. Mindenesetre eddig pozitív a mérlege; ha a háborúra nem is hozott megoldást, az önámítás kora talán végleg véget ért.
Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a [email protected] címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.
