Az egymás közötti sértegetés csak árt nekünk - itt az idő, hogy megálljt parancsoljunk ennek!

Bár a nemzetközi közéletet leginkább Donald Trump amerikai elnök és extanácsadója, a milliárdos Tesla-tulajdonos Elon Musk bohózatba illő szakítása uralta az elmúlt napokban, mégis érdemes figyelmet szentelnünk a kevésbé reflektorfénybe került eseményeknek is.

A tengerentúli politikai színtér kétségtelenül jelentős hatással van a globális események alakulására, még akkor is, ha néha szappanopera-szerű jelenetekkel találkozunk. A modern média néha igénytelensége miatt az elnök és környezete kommunikációja is különös irányt vehet, és bár Trump sok megnyilvánulása valóban kulturálatlannak tűnik, fontos, hogy ne feledjük: az elnök világosan meghatározta az Egyesült Államok helyzetét. Kiemelte, hogy a világ vezető nagyhatalmává vágyó Kínával szemben az Egyesült Államok, mint a nyugati demokratikus világ első számú hatalma, nem tarthatja meg pozícióját, ha nem hajlandó alapvető változásokat végrehajtani.

Például megfigyelhető, hogy a hatalmas ország adósságának éves kamatterhei már túlszárnyalják a katonai költségeit. Az adósság csökkentése érdekében el szeretné kerülni az olyan intézkedéseket, mint a beruházások leállítása vagy a központi költségvetés drasztikus megkurtítása, amelyek gazdasági visszaeséshez vezethetnének. Ennek érdekében vámháborút indít, és arra törekszik, hogy a NATO szövetségeseket rávegye a védelmi kiadásaik jelentős növelésére.

A felszínen az elnök tevékenysége sokszor komolytalan ugrálásnak tűnik, amit még inkább színesítenek a civilizálatlannak mondható előadások, mint például a Volodimir Zelenszkijjel vagy a Cyril Ramaphosa dél-afrikai elnökkel folytatott találkozói. Ám a színfalak mögött komoly és megalapozott célokat igyekszik megvalósítani.

A médiafigyelem tehát erre a tévésorozat-szerű politizálásra irányul, miközben Európában az elmúlt napokban újra egy fontos választást tudtunk magunk mögött. Két héttel ezelőtt írtam a román elnökválasztás kapcsán arról, hogy milyen hibát követett el a magyar miniszterelnök a végül vesztes magyarellenes George Simion melletti kiállással. Hibázott Magyar Péter is, amikor a Nagyváradig tartó gyaloglását a Romániai Magyar Demokrata Szövetség megtámadásával, kémeknek nevezésével fejezte be.

Most Lengyelországban Karol Nawrockit választották meg elnöknek, aki a második fordulóban sikeresen feljebb küzdötte magát az első helyre. Nawrocki a Jog és Igazságosság (PiS) nevű, jelenleg ellenzékben működő radikális jobboldali párt jelöltjeként érte el ezt az eredményt. A PiS, amelyet Jaroslaw Kaczyński irányít, Orbán Viktor hűséges szövetségeseként működött, egészen addig, amíg az orosz agresszió meg nem kezdődött Ukrajna ellen. Ezt követően azonban a viszony jelentős változáson ment keresztül: bár a közös ideológiai alapok megmaradtak, a barátság hűvös távolságtartásra váltott. Emlékezetes, hogy a korábbi lengyel miniszterelnök, Mateusz Morawiecki kijelentette, hogy a hazánkkal korábban szorosnak mondható kapcsolat az Ukrajna ellen elkövetett orosz támadás következtében sokat változott, és most már Romániával, valamint a Balti államokkal kívánnak szorosabb együttműködést kialakítani helyettünk. 2022 tavaszától kezdve a hazai Békemenetek lengyel résztvevői is eltűntek a színről.

A jelenlegi kormány, amelyet Donald Tusk irányít, határozott lépéseket tett a Fidesz-KDNP kabinet ellen. Tusk, aki konzervatív-liberális politikai nézeteivel ismert, folyamatosan feszültségben áll Orbán Viktorral. Tusk korábban Jean-Claude Juncker alatt az Európai Tanács elnökeként, majd az Európai Néppárt vezetőjeként tevékenykedett. Az utolsó magyar parlamenti választások előtt Budapestre is ellátogatott, hogy kampányoljon egykori néppárti kollégája ellen. A 2023-as lengyel választásokat az ő vezetésével álló Polgári Koalíció nyerte meg, és azóta ő tölti be a miniszterelnöki posztot.

Az utóbbi két év során a varsói magyar nagykövetség előtt számos demonstrációra került sor, amelynek csúcspontja idén januárban következett be, amikor a két ország kapcsolatai diplomáciai mélypontra jutottak. Magyarország ugyanis politikai menedékjogot biztosított Marcin Romanowski, a volt igazságügyi minisztérium helyettes vezetője számára. E lépés következtében a budapesti lengyel nagykövetet hazarendelték, míg a varsói magyar nagykövetet - az uniós országok képviselői közül egyedüliként - nemkívánatos személynek nyilvánították a lengyel soros elnökség ünnepi rendezvényén.

Milyen különleges kontextusban veszi át Karol Nawrocki az elnöki hivatalt Bem József szülőföldjén? Lengyelország és Magyarország között ezer szálon fűződnek a történelmi kötelékek: magyar származású uralkodók ültették a lengyel trónra, miközben lengyel királyok uralkodtak a magyar földön. A történelem viharai során a később kettéosztott Lengyelország egy része a Habsburg Birodalom része lett, majd az Osztrák-Magyar Monarchia keretein belül létezett. Szabadságharcosok és kulturális hatások alakították a két nemzet kapcsolatát, míg a világháborúk idején lengyel menekültek érkeztek Magyarországra, és az 1956-os események is párhuzamokat vonzottak. A '80-as évek ellenzéki összefogása pedig újabb közös szálakat szőtt a két nép között. Küzdelmeik összefonódtak a rendszerváltásért, és közösen ünnepelhették a NATO-ba és az Európai Unióba való belépésüket.

Orbán Viktorral együtt töltöttük a katonai szolgálatunkat 1981-ben Zalaegerszegen, amikor decemberben az alakulatunknak teljes harckészültségben kellett várni, hogy a '68-as csehszlovákiai megszállás mintájára induljunk Lengyelországba. Ekkor vette át a hatalmat az utolsó pillanatban, december 13-án a Wojciech Jaruzelski tábornok vezette katonai junta és vezette be a szükségállapotot, így itthon maradtunk.

Néhány év elteltével újra találkoztunk Orbán Viktorral és néhány társunkkal, hogy találkozzunk a földalatti Szolidaritás aktivistáival, és támogassuk őket a hatalommal folytatott küzdelmükben. Az országuk a nélkülözés és az elnyomás sötét árnyékában élt, mégis, a katolikus egyház erőteljes támogatásával, ők abban a hitben éltek, hogy a harc megéri az áldozatokat. Irigykedve tekintettek ránk, hiszen a mi életünk a hozzájuk képest elképesztő jóléttel és viszonylagos szabadsággal volt megáldva. Később, a rendszerváltás után, a '90-es évek végén a lengyel politikai vezetőik sem voltak biztosak abban, hogy valaha utolérhetik hazánkat a fejlődés útján.

Hol is tartunk most? Mint ahogy egy korábbi írásomban már említettem, 2004-ben, amikor csatlakoztunk az Európai Unióhoz, a szovjet uralom alatt állt országok közül a harmadik legmagasabb egy főre jutó bruttó nemzeti termékkel (GDP) büszkélkedhettünk az uniós átlaghoz képest. Csak Szlovénia és Csehország előzött meg minket, ugyanakkor más mutatókban mi vezettünk, így elmondható, hogy e két országgal együtt nagyjából hasonló szintre értünk az EU által nyújtott fejlődési lehetőségek kapujában. Ekkor a magyar GDP az uniós átlag 62,8%-át tette ki, míg a lengyel GDP 51,5%-ot, ami számukra a hetedik helyet jelentette.

A legújabb adatok alapján a lengyelek a régióban az ötödik helyen állnak, 78%-os teljesítménnyel, míg mi a nyolcadik pozícióba csúsztunk vissza, 76%-kal. Jelenleg már csak Szlovákia, Lettország és Bulgária maradt mögöttünk. Egy friss tanulmány rámutatott, hogy a lengyel gazdaság látványos növekedésének titka az oktatásba való sikeres befektetés, hiszen az elmúlt 15 évből 11-ben a lengyel növekedés felülmúlta a magyart. Északi szomszédainknál a diplomások aránya már 33%, ami meghaladja az EU átlagát, míg hazánkban ez csupán 26% alatt marad. A PISA-felmérések is azt mutatják, hogy 2006 és 2022 között a lengyel diákok folyamatosan az OECD átlag felett teljesítettek, míg a magyar fiatalok 2009 után sajnos az átlag alá süllyedtek.

Természetesen léteznek olyan fontos mutatók is, amelyekben mi teljesítünk jobban: például a Varsót sújtó demográfiai válság még a magyarnál is drámaibb: 1945 óta nem született olyan kevés gyermek náluk, mint most. A termékenységi ráta még az óriási visszaesést produkáló hazainál is rosszabb. A más országokban élő 25-64 évesek aránya (kivándorlás), szemben a tévképzetekkel, a lengyeleknél sokkal magasabb, mint nálunk. (Ebben a mutatóban most is a szlovénokkal és a csehekkel állunk a legjobban, mert az említett három országban a legalacsonyabb ez a szám a régióból.)

Tehát az új lengyel elnök egy dinamikusan fejlődő, az unió és a NATO nyújtotta előnyöket nálunk sokkal jobban kihasználó országban kezdi meg a munkáját.

Ez a megosztottság már régóta gátat szab a fejlődésünknek, és a lengyeleknél is hasonló helyzet várható, ha Nawrocki nem arra összpontosít, hogy néhány kulcsfontosságú kérdésben konszenzusra jusson az ellenzék és a kormány között.

Budapesten az utóbbi napok eseményei rávilágítottak arra, hogy milyen következményekkel járhat a vakhit, az indulat, az előítéletek, valamint a más vélemények iránti intolerancia. Az ellentétek hatására feszültségek keletkeztek, amelyek csak tovább mélyítették a megosztottságot. Mielőtt azonban részletesebben foglalkoznék ezzel, szeretnék egy rövid kitérőt tenni a hazai történések kapcsán.

Az elmúlt hétvégén véget ért a Momentum politikai pályafutása, miután bejelentették, hogy nem vesznek részt a következő választáson. A párt eredetileg egyetlen témára, a budapesti olimpia ellenállására építette fel magát, ám ezt a fókuszt soha nem tudták túllépni. Sem szervezeti struktúrában, sem politikai identitásban nem sikerült valódi párttá fejlődniük. Az identitásuk folyamatosan homályos maradt, mivel nem vállalták fel egyértelműen sem a liberális, sem a szocialista, sem pedig a konzervatív értékeket.

Máig nem lehet tudni, hogy valójában akartak-e valamit az általuk (is) ismételgetett politikai közhelyeken kívül. Eközben ők is elkövettek egy stratégiai hibát, ahogy Gyurcsány Ferenccel kapcsolatban is írtam erről egy korábbi írásomban. Ez akkor történt, amikor nem ismerték fel, hogy a sikerük záloga csak az lehet, ha kérlelhetetlenül szembe mennek a sorozatosan kudarcot szenvedő baloldallal és az összefogást követelő ellenzéki sajtóval. Az ellenzéki választók egyre erősödő elégedetlensége vezetett előbb Márki-Zay Péter feltűnéséhez, majd tavaly Magyar Péter megjelenéséhez. (Magyar esetében a fő felhajtóerők közé tartozott még a gazdasági válság és a kegyelmi botrány is.)

Térjünk vissza a magyar közélet megosztottságához, amely hasonlóan tragikus, mint a lengyel helyzet. Kicsivel több mint egy hete egy álarcos támadó a nyílt utcán támadta meg az idős és tiszteletre méltó Jeszenszky Gézát, aki az Antall-kormány külügyminisztere volt, később nagykövetként is szolgált. A támadás során hajszál híján életét vesztette, sürgősségi műtétre szorult. A hatóságok az elkövetőt, aki szintén idős, elfogták. Jeszenszky szerint a támadás mögött politikai motiváció állt. Néhány nappal később fia, Jeszenszky Zsolt egy írásban reagált a felháborító eseményre, hangsúlyozva, hogy édesapja nézetei már régóta a "sátán szolgálatában állnak", mivel azok globalista irányvonalat képviselnek és kritikusan viszonyulnak a Fidesz-kormányhoz.

Ismerem mindkettőjüket, apát és fiát is, Gézával már a '80-as évek végén találkoztam először. Tudom, hogy Zsolt mélyen tiszteli az édesapját, de sajnos már jó ideje komoly politikai nézeteltérések feszítik őket. Ennek ellenére sosem szabadna odáig eljutni, hogy ez a kapcsolat sérüljön.

Ráadásul, ha úgy vélem, hogy a másik véleménye ördögi eredetű, abból az is következhet, hogy én magam Isten hangját közvetítem. Ez azt jelenti, hogy számomra minden megengedett, mindig nekem van igazam, és erkölcsileg magasabb rendűnek érzem magam a másiknál. Ekkor a másikkal szemben bármi megvalósulhat, hiszen ő az alvilág szolgája. Itt érkezünk el a társadalom teljes széteséséhez és a családi kötelékek felbomlásához.

A szüleinket érdemes mélyen megbecsülnünk, hiszen nélkülük nem lenne lehetőségünk arra, hogy ilyen fontos kérdésekről elmélkedjünk. A politikai vitapartneri viszonyainkban is elengedhetetlen a tisztelet, valamint az ésszerű érvelés; csak így tudunk valódi, tartalmas párbeszédet folytatni. Az értelmes diskurzus arra ösztönöz minket, hogy felismerjük a hibáinkat és folyamatosan bővítsük tudásunkat.

Ez az esemény ismét arra figyelmeztet minket, hogy ideje lenne megálljt parancsolni a kegyetlen, morális, politikai és kulturális határokat átlépő harcnak, amely az utóbbi években a hazai sajtóban és közéletben elharapódzott. Hazánk jövője azon múlik, hogy képesek leszünk-e közös célokat megfogalmazni a vitáink közepette. Elfogadjuk-e, hogy a másik fél nem a gonosz szolgálatában áll, csupán eltérő véleménye van tőlünk?

A szerző a Közép-európai Rendszerváltást Kutató Intézet vezetője, jogász, liberális politikus, volt miniszter.