Egy sorsszerű véletlen találkozás Európa szívében: tizenkét óra elteltével először elvesztette a szívét, de egy briliáns ötlettel újra rátalált a nagy szerelemre.

Ha ez egy film lenne, hitetlenkedve néznénk Tom és Kim történetét, de a fordulatos és szívmelengető love storyt az élet írta.

Tom Latkovic és Kim Morgan egy varázslatos hátizsákos kaland során találkoztak Európa szívében, ahol azonnal felfedezték, hogy különleges kötelék fűzi őket össze. Ahogy a város utcáin barangoltak és közösen fedezték fel a helyi kultúrát, úgy tűnt, hogy mindketten rátaláltak az életük nagy szerelmére. Ám 12 órával később, a sors kiszámíthatatlansága miatt, hirtelen eltávolodtak egymástól - talán végleg.

Az egész kaland egy 1998 májusi napon indult a müncheni 4You hostelben, ahol az amerikai Kim és barátnője, Amanda türelmetlenül várták a liftet, miközben a fiatal utazók kedvelt találkozóhelyén tartózkodtak. Kim szeme megakadt egy férfin, aki barátjával a folyosón sétált, és azonnal arra gondolt, mennyire vonzó az illető. Ő volt Tom. Amikor Tom a lépcső felé indult, a pillantásuk találkozott, és a férfi hirtelen megváltoztatta az irányát, hogy közelebb kerüljön Kimhez. Mindannyian beszálltak a liftbe, de Tom szívét eluralta a bizonytalanság, így nem tudta megtenni az első lépést, hogy megszólítsa a lányt, akire már az első pillanattól kezdve vágyott.

"Emlékszem, arra gondoltam, hogy "Hát, valakinek mondania kell valamit"" - idézte fel találkozásuk pillanatait a CNN-nek Kim, aki végül vette a bátorságot, és megkérdezte Tomot és Johnt, honnan jöttek. A négy amerikai fiatal ezután a tanulmányaikról és az utazásaikról beszélgettek. A 22 éves Tom akkor végzett a Michigani Egyetemen, Kim pedig a Memphisi Egyetemen diplomázott.

A négyes együtt indult el az éjszakába, és kiderült, hogy ugyanoda, a Hofbräuhaus Münchenbe tartanak. A sörházban némi tanácstalanság után egy asztalhoz ültek, Kim és Tom pedig azonnal lendületes beszélgetésbe kezdett, mindent meg akartak tudni a másikról - a barátaik csak pislogtak, hogy mi folyik itt. Az este egy pontján Kim elmondta, hogy otthon van egy barátja, amin Tom meglepődött, de olyan nyilvánvaló összeköttetést érzett a lánnyal, hogy ez lényegtelennek tűnt. Szerelem volt első látásra.

Később, a naplemente utóhangjának fényei alatt, Tom és Kim az Englischer Garten zöldellő gyepén heverésztek, egymás mellett, a csillagok ragyogó táncát figyelve. A szüntelenül folyó beszélgetésük egyszer csak elhallgatott, mintha a világ minden zaját elnyelte volna az álom. A hirtelen csendben Kim Tom felé fordult, kíváncsian fürkészve az arcát, és megkérdezte tőle, miken jár az esze.

"Csak azon gondolkodtam, milyen szép az ég" - mondta a férfi. "És mi másra gondolsz még?" - erőltette Kim. Tom szünetet tartott, majd azt mondta: "Csak arra gondoltam, hogy mennyire szeretnélek megcsókolni téged". "Én pedig azt mondtam: "Mire vársz még?" - emlékezett vissza Kim. - És megcsókolt."

Majdnem hajnali ötre értek vissza a hostelbe, és mindketten a saját szobájukba vonultak aludni. Az este végén azonban megállapodtak, hogy reggel találkoznak a reggeli során. Reggel azonban Kim hiába kereste Tomot, sehol sem akadt a nyomára. Amanda azt javasolta, hogy kopogjon be a szobájába, de Kim ezt túl tolakodónak találta, így inkább úgy döntött, vár. Várt egy órát. Aztán kettőt. Végül azonban feladta, és úgy döntött, elhagyja a hostelt.

Tomnak fogalma sem volt arról, hogy míg ő a szobájában süttette a hasát, a külvilágban egészen más események zajlanak. Mikor végre felébredt, a szívét hatalmas kétségbeesés szorította össze: úgy érezte, elveszítette álmai nőjét, Kimet. Johnnal kétségbeesetten rótták München utcáit, remélve, hogy valahol, valamikor rátalálnak. Az egyik pillanatban Tomnak eszébe jutott, hogy talán érdemes lenne a város legforgalmasabb helyére menniük, ahol a legnagyobb eséllyel futhatnak össze Kimmel.

A Marienplatz forgatagában egy mutatványos éppen önkénteseket toborzott, és noha Tom nem volt a szórakoztatás híve, valami megfogta a kíváncsiságát, így a tömeg közepén állva bátran kilépett a fények elé. A bemutató végén azonban csalódottan tapasztalta, hogy Kim sehol sem bukkant fel. Éppen ekkor egy kéz érintése történt a vállán. Megfordult, és ott állt előtte Kim, aki mosolyogva nézett rá. Az arcán a kétkedés, a megkönnyebbülés és a boldogság keveredett, ahogy találkoztak. "Nem gondoltam, hogy még egyszer összefutunk" – mondta Kim, a szemei csillogtak. "Azt hittem, már régen elmentél" – válaszolt Tom, a szívében egyfajta izgalommal.

A pár rövid időn belül elvált egymástól, hiszen azon az estén Tom és John az éjszakai vonatra szálltak Prága felé. Mielőtt elindultak volna, Tom titokzatosan egy kis cetlit nyomott Kim kezébe. A papíron ott volt a nevét, elérhetőségeit – címét, telefonszámát és e-mail címét – gondosan feljegyezve. Ezt a cetlit már napokkal korábban előkészítette, és a zsebében őrizgette, csak arra várva, hogy a sors végre összefonja az útjukat a lánnyal.

Búcsúzáskor Kim elmondta neki, hogy Amandával ezután Svájcba mennek, és elárulta neki az Interlakenben lévő szállásuk nevét is. "Ott leszek egy hét múlva, ha látni akarsz, gyere el" - mondta Kim.

Egy hét elteltével Kim a gyönyörű alpesi hegyek között, egy kényelmes függőágyban pihent, amikor hirtelen felfedezett egy ismerős arcot a hátizsákos utazók között. Tom volt az, akit már nagyon várt. A következő napokban a négyesfogat – Tom, Kim, Amanda és John – együtt vágtak neki a környék felfedezésének. Bár Kim és Tom között egy különleges vonzalom bontakozott ki, barátaik nem találták meg a romantikus összhangot, de ez nem gátolta meg őket abban, hogy mély barátságot alakítsanak ki.

A következő úti cél Velence volt, ahol aztán Tom és Kim kettesben maradt, és kéz a kézben sétálgattak a szűk utcákon. "Az egyik hídon voltunk a folyó felett - mesélte Kim. - Emlékszem, hogy az égen látszott a hold, gyönyörű este volt, és mi ott álltunk és beszélgettünk."

Ekkor Tom egy rövid időre megállt, és váratlanul, mélyen a lány szemébe nézett, mintha egy titkos világot akarna felfedezni bennük.

Általában Kim, mint sok más nő, megrémült volna egy ilyen megjegyzés hallatán, és azonnal elmenekült volna. De abban a különös pillanatban, ott és akkor, úgy érezte, hogy Tom szavai tökéletesen megállják a helyüket. "Én is" - felelte a lány, egy mélyebb érzéssel a hangjában.

Miután mindketten visszatértek az Egyesült Államokba, Kim úgy döntött, véget vet a barátságának, és bemutatta Tomot a szüleinek. Az ezt követő hónapok során szinte minden szabad percüket együtt töltötték, és a kapcsolatuk egyre mélyebb lett. 1998 karácsonyán Tom megkérte Kim kezét, és a következő évben már az esküvőjükre készültek.

Az esküvőn a férfi legjobb barátja és hűséges kísérője, John, egy igazán különleges ajándékkal lepte meg az ifjú párt. Egy kézzel írott, bekeretezett lapot hozott magával az utazási naplójából, amely 1998. május 27-én készült - azon a varázslatos estén, amikor Tom és Kim először találkoztak. A naplóbejegyzésben John így fogalmazott: "El kell gondolkodnom azon, hogy a sors létezik." E szavakban nemcsak a nagy találkozás emléke elevenedett meg, hanem az a mély érzés is, amely a barátság és a szerelem erejét hirdeti.

Huszonhat év elteltével Tom és Kim boldog házasságban élnek, három gyermekük van: kettő már főiskolás, míg a legkisebb középiskolás. Barátságuk Amandával és Johnnal töretlen, a naplóból kitépett lapot a lakásuk egyik legfontosabb helyén, az esküvői fotójuk mellett helyezték el. Az utazások iránti szenvedélyük tovább él, 2015-ben visszatértek Münchenbe, hogy gyermekeik is megismerhessék azt a várost, ahol a szüleik szerelme elkezdődött – és meglepetésükre a régi hostel is még mindig áll.

Tom és Kim számára annak a sorsfordító napnak a döntései fontos leckét adtak a szerelemről és általában az életről, amit azóta is igyekeznek észben tartani. Tom így foglalta össze: