Egyetlen pillanat alatt 70 ezer élet veszett el – 80 évvel ezelőtt, amikor az atombomba Hirosimára hullott.

Pontosan nyolcvan éve, 1945. augusztus 6-án, reggel 08:15-kor Hirosima, egy több százezres japán metropolisz, szörnyű sorsra jutott, amikor az Enola Gay nevű B-29-es bombázó az égből kioldotta a Little Boy névre keresztelt nukleáris bombát. A robbanás során körülbelül 70-80 ezer ember azonnal életét vesztette, míg a következő hetek során újabb 70 ezer áldozatra számíthattunk, akik borzalmas szenvedések között hunytak el. Ez a felfoghatatlan tömeggyilkosság nyitotta meg az atomkorszak kapuit, és egy új, sötét fejezetet írt az emberiség történetébe.

Az amerikai hadsereg 1945. augusztus 6-án a japán Hirosimára ledobta az első atombombát, ezzel új korszakot nyitva a hadviselés történetében. Truman elnök szavai szerint ez a fegyver olyan robbanóerejű, hogy hatása felér húszezer kilogramm dinamit erejével. „Elérkezett az idő” – jelentette ki az elnök – „hogy Japán hadászati szempontból kulcsfontosságú létesítményeit gyorsan megsemmisíthessük.”

1945. augusztus 6. reggelén a világ egy olyan drámai fordulópontot élt át, amely örökre megváltoztatta a történelem menetét. Fél nyolc körüli időpontban három amerikai bombázó repülőgép emelkedett a japán nagyváros, Hirosima égboltjára, amely addig mentes volt a háború borzalmaitól. A város, amelynek lakossága akkoriban körülbelül 340-350 ezer főt számlált, nem sejtette, hogy a következő pillanatokban a világ legpusztítóbb fegyverének hatása alatt fog megváltozni. A légiközlekedés zaja a béke és a hétköznapok illúzióját hordozta, de a valódi események már elindultak, és a sors iróniája, hogy mindez egy új korszak kezdetét is jelentette.

A 393. bombázószázad B-29-es típusú repülőgépe, az Enola Gay, amelynek nevét Paul W. Tibbets ezredes édesanyjáról kapta, különleges jelentőséggel bír. Ez a gép az Új-Mexikóban található Los Alamosban előállított Little Boy nevű atombombát szállította, és nem volt egyedül: két másik B-29-es kísérte őt a küldetés során. 80 évvel ezelőtt ezek a három amerikai katonai repülőgép hatalmas történelmi esemény színhelyévé vált, amikor megjelentek Hirosima légterében.

A Charles Sweeney őrnagy által irányított Great Artiste műszereket hordozott. A kötelék tagja volt az akkor még névtelen, később Necessary Evilnek ("szükséges rossz") elnevezett gép is, amelyet George Marquardt százados irányított - itt helyezték el a fényképezőgépet.

Hirosimai helyi idő szerint reggel 08:15-kor Thomas Ferebee őrnagy, az Enola Gay bombázótisztje, megnyomta a gombot, amely elindította a Little Boy nevű bombát, mely körülbelül 64 kg urán-235-öt tartalmazott. A robbanószerkezet 44,4 másodperc alatt zuhant le a bombázó körülbelül 9400 méteres magasságából, és körülbelül 580 méterrel a város fölött aktiválódott. Az Enola Gay eközben 18,5 km-re tartózkodott a célponttól, amikor a fedélzeten lévők megérezték a detonáció első lökéshullámait. A bombát ejtőernyővel engedték le, hogy biztosítsák a bombázó biztonságos távolságát a robbanás hatásköréből.

Az oldalszél következtében a bomba körülbelül 240 méterrel eltért a kitűzött célponttól, az Aioi hídtól, és végül a Shima Sebészeti Klinika felett robbant fel.

A robbanás hatalmas ereje, amely 16-18 kilotonna TNT-nek felel meg, olyan mértékű energiát szabadított fel, hogy ez négyszeresen felülmúlja azt a mennyiséget, amit a szövetségesek használtak Drezda bombázásakor, amikor is brutális, a polgári lakosságot szándékosan megcélzó támadásokkal rombolták le "a világ egyik legszebb városát". Ez a tragikus esemény hat hónappal korábban, 1945. február 13-án zajlott le, és az akkori brutális hadviselés szörnyű tanúbizonysága.

A totális rombolás határain túl, másfél kilométeres távolságban is tombolt a tűzvész: Hirosima szívének 90 százaléka hamuvá vált. Robert Lewis, az Enola Gay másodpilótája, alezredesi rangban, így örökítette meg ezt a borzalmat naplójában: "Úristen! Mit műveltünk?"

A detonációt egy éles, ragyogó fényár kíséri, amely mindent beborít.

Az első másodpercek során megszületik az a jelenség, melyet a technikusok "olvadó gömbnek" hívnak, míg a japán kultúrában "halál Napjának" nevezik. Ez a lenyűgöző jelenség egy körülbelül ötszáz méter átmérőjű, 2 millió Celsius-fokos hőmérsékletű, izzó anyaghalmazt jelent.

„Hatására minden élőlény azonnal elszenesedik egy adott területen” – fogalmaztak olyan érzékletesen, mintha egy forró vasat nyomnánk egy hangyabolyba. E szavakkal írta le 1946 januárjában a Le Figaro tudósítója, James de Coquet, valamint Robert Guillain, az AFP munkatársa a bomba pusztító hatását. Ők egy amerikai újságírókból álló küldöttséggel együtt jártak be a bombázások helyszíneit 1945 decemberében, és megörökítették a romok között fellelhető borzalmakat.

A francia újságírók beszámolója alapján a drámai hőmérséklet-emelkedés egy adott területen olyan légköri jelenséget indít el, amelynek működése hasonlít a monszunokéhoz, ám annál sokkal intenzívebb. A környező levegő "életre kel", és elképesztő, 1500 km/órás sebességgel áramlik a hidegebb övezetek felé. Ezzel szemben a természetben megfigyelhető legerősebb hurrikánok sebessége nem haladja meg az 500 km/órát. Ez a hatalmas tornádó az "atomtérben" mindent elsöpör, és a robbanás középpontjától több mint három kilométer távolságra is jelentős pusztítást végez.

A harmadik hatás, amelyre érdemes figyelni, az az atomsugárzás, amely ellen még a legvastagabb, egy méter vastag kőfal sem nyújt védelmet. Az általa a szervezetben okozott rendellenességek még mindig nem teljesen feltártak. Annyit tudunk, hogy ez a sugárzás befolyásolja a vérkeringést, és károsítja a fehérvérsejteket. Ennek következtében a vér alvadási folyamatai zavart szenvednek, és az áldozatok hemofíliás tüneteket mutatnak. Hirosima lakói közül, akik nem szenvedtek el égési sérüléseket vagy zúzódásokat, több százan haltak meg a robbanást követő hónapban – olvasható a Le Figaro 1946 januári számában. (A cikk írásának idején még nem voltak tisztában a nukleáris sugárzás emberi organizmusra gyakorolt hatásmechanizmusával – a szerk.)

A BBC egy átfogó elemzésében a Japán ellen végrehajtott nukleáris támadások következményeit is megvizsgálta, kiemelve, hogy e támadások öröksége markánsan eltér a második világháború egyéb borzalmaitól. A bombázások után néhány héttel egészséges emberek körében is megjelentek rejtélyes, újonnan kialakuló betegségek tünetei. Sokak étvágya eltűnt, magas láz lépett fel, és vörös foltok kezdtek megjelenni a bőrükön. Abban az időben senki sem sejtette, hogy a sugárzás következményei okozzák ezeket a szenvedéseket, amelyek végül körülbelül 100 ezer ember életét követelték, sokszor lassan és fájdalmasan. Japánban a legtöbb túlélő titokban tartotta a múltját, rettegve attól, hogy családjaik kiközösítés áldozatai lesznek a sugárzástól való félelem miatt, ami tovább bonyolítja az áldozatok számának pontos meghatározását.

Ma sem ismerjük pontosan, hány halálos áldozattal járt az első atombomba robbanása: japán források 1970-ben 140 ezerre tették a hirosimai bombatámadás áldozatainak számát. Közülük mintegy 70-80 ezer ember azonnal életét veszítette.

A hirosimai emlékművön 61 ezer 443 halálos áldozat neve szerepel, ám az élelmiszerjegyét 78 150 ember nem váltotta be soha többé, míg az amerikai felderítés 139 ezerre tette az elhunytak számát. Az áldozatok többségének halálát nem maga a robbanás okozta, hanem az azt követő tűzvész, épületomlás és pánik. Sokan csak napokkal később, a hőhatás, a lökéshullámok vagy a radioaktív sugárzás következtében, elképzelhetetlen kínok közt vesztették életüket.

Mivel a felkelő nap országában nem fejlesztettek nukleáris fegyvereket, a tudóstársadalom értelmetlen pusztításnak tartotta az atombomba bevetését.

Szilárd Leó, a tudomány egyik úttörője, aki először ismerte fel a nukleáris láncreakció lehetőségét – ezzel megnyitva az utat az atombomba kifejlesztése előtt – már 1945 márciusában egy jelentős memorandumot küldött el Roosevelt elnöknek. A dokumentumot Einstein ajánló soraival látta el, ezzel is hangsúlyozva a téma fontosságát. A két kiváló elme sürgette a nukleáris fegyverek nemzetközi ellenőrzésének bevezetését, felismerve, hogy ez a lépés elengedhetetlen a világ békéjének megőrzéséhez.

Roosevelt április 12-én bekövetkezett halála után Harry S. Truman vette át az elnöki posztot. Az új vezető számára azonban nem volt egyszerű a helyzet, mivel katonai körök megakadályozták, hogy megismerje a Nobel-díjas James Franck által irányított bizottság dokumentumát, amely a Franck-jelentés néven vált ismertté. Ez a jelentés határozottan ellenállt az atombomba bevetésének, és javasolta, hogy a fegyver hatásának demonstrálása elegendő lett volna Japán elrettentésére.

Szilárd Leó, aki aláírta a jelentést, most Truman elnökkel próbálta felvenni a kapcsolatot. Az elnök egy segédje találkozót szervezett meg a számára James F. Byrnes-szel, aki Truman későbbi külügyminisztere lett. A találkozó nem sikerült jól, és Szilard kibontakozó elképzelései a nemzetközi ellenőrzésről süket fülekre találtak.

A magyar kutató ekkor egy újabb memorandummal igyekezett felébreszteni a tudóstársadalom és az Egyesült Államok lelkiismeretét:

- írta a híres magyar atomtudós.

A Manhattan-terv keretében dolgozó Szilárd Leó ellen Leslie Groves tábornok valóságos hadjáratot indított, miután 1942-ben a projekt katonai irányítása alá került. Groves vezetése alatt a titkos atombomba-fejlesztés számos kihívással nézett szembe, és Szilárd, aki kulcsszerepet játszott a tudományos munkában, nem volt mentes a tábornok szigorú felügyeletétől.

Bár 1942. december 2-án Enrico Fermi olasz fizikus és Szilárd Leó mutatták be munkatársaikkal az első nukleáris láncreakciót a Chicagói Egyetemen, a Stagg Fieldi amerikaifutball-stadion egyik lelátója alatt épült grafit reaktorblokkban, az új fegyver előállításához - amelyre egy szigorúan őrzött új-mexikói katonai területen, Los Alamosban került sor - Szilárd Leót már nem hívták meg. Befolyása csökkenni kezdett, háttérbe szorult, sőt kívülállóvá vált. Ebben nem kis szerepe volt Groves tábornoknak.

Szilárdot bosszantotta, hogy ezt a tudományos kísérletsorozatot Groves egyfajta hadműveletnek tekinti. Többször megkérdőjelezte a tábornok alkalmasságát a Manhattan-terv vezetésére. Groves viszont

Stimson határozottan elvetette ezt a javaslatot. Ekkor Groves a Szövetségi Nyomozóirodához fordult, és azzal a váddal illette Szilárdot, hogy kulcsfontosságú információkat szivárogtat át a németeknek. Szilárdot emiatt megfigyelés alá helyezték, és titkos jelentések sorozata készült róla, amelyek folyamatosan dokumentálták tevékenységeit.

A magyar fizikus tisztában volt helyzetével, de nem tehetett ellene semmit. 1943-ban Szilárd Leó megkapta az amerikai állampolgárságot.

A BBC tavaly egy különleges összeállítást készített, amelyben a Hirosima elleni atomtámadás túlélőinek élő szavai hangzanak el.

Egy Micsiko nevű asszony, aki hét esztendős volt 1945-ben, így emlékszik a kisiskolásként megélt tragédiára:

Az osztályterem ablakain át egy intenzív fény áramlott be, szinte megvilágítva a levegőt. A sárga, narancssárga és ezüstös árnyalatok kavargása szinte hipnotikus volt, ám hirtelen minden megváltozott. Az ablakok egy szörnyű csattanással robbantak szét, a törött üvegdarabok mint éles szilánkok szóródtak szét a térben. Az osztályterem falai felnyársalták a törmelékek, az íróasztalok és székek darabjai, míg a mennyezet súlyos bálványként zuhant alá. Miközben a káosz eluralkodott, ő gyorsan az íróasztal alá menekült, a szívverése a fülében dobolt. Amikor a robbanás zaja elült, óvatosan előbújt, hogy szemügyre vegye a feldúlt helyiséget. A látvány sokkoló volt: minden irányból kezek és lábak nyúltak ki a romok alól, egyfajta tragikus emlékeztetője a hirtelen jött pusztításnak. Az osztályterem, amely egykor a tanulás és a barátság színhelye volt, most a káosz és a fájdalom színpadává vált.

"Kimásztam az osztályteremből a folyosóra, és a barátaim ezt kiáltották: "Segítsetek!".

Amikor az apja érte jött, a hátán vitte haza, mint egy kisgyermeket, akit meg kell menteni. Micsiko emlékeiben élénken él az a kép, hogy az égből fekete eső hullt, "mint a sár" – egy szörnyű keverék, amely a radioaktív anyag és a robbanás nyomait hordozta magában. Azóta sem tudta elfelejteni ezt a rémálomszerű hazautat. "Pokoli volt" - mondja Micsiko, hangjában az emlékek súlya. "A menekülők, akik felénk futottak, ruháik nagy része teljesen leégett, a húsuk pedig mintha elolvadt volna. Az a látvány örökre beleégett a retinámba."

Emlékszik, hogy látott egy - teljesen egyedül maradt -

A lány szemei továbbra is élénken élnek bennem. Nem tudom kiszorítani őt a gondolataimból. Még 78 év elteltével is mélyen beleivódott az emlékeimbe és a szívembe.

A totális szovjet megszállás alatt levő Magyar Királyságban - hazánk hivatalosan 1946 februárjáig ezt az államnevet viselte -, ahonnan még ekkor is folyt az utcákon összefogdosott áldozatok Szovjetunióbeli munkatáborokba történő deportálása (1945 decemberében zárták be magyar területen az utolsó gyűjtőlágereket), csak valamiféle virtuális, szigorú ellenőrzés alatt álló sajtó reagálhatott az eseményekre.

Jellemző egyébként a világ- és a magyar történelem egymásra vetítődésének pillanatira, hogy a Hirosima elleni atomtámadásról beszámoló Debreczen a hír alatt ez olvasható: "Illetékes helyről közlik, hogy a magyar hatóságok hétfőn reggel lezárták az Esztergomból Párkányba, illetve a Komáromból Újkomáromba vezető közúti hidakat, mert

Az atombomba ledobásának napjain, a Felvidéken élő magyarok tömeges, embertelen deportálása vette kezdetét, mindezt őseik földjéről, az augusztus 2-án kihirdetett benesi dekrétumok szellemében. Érdemes megemlíteni, hogy a cikkben említett párkányi híd nem más volt, mint a felrobbantott Mária Valéria-híd ideiglenes pótlása, amely pontonhíd formájában szolgált, de sajnos 1945 októberében a szovjet katonai egységek lebontották.

A Magyar Nemzet egy nappal később, augusztus 8-án, Debreczenhez képest részletesen tudósít a történésekről. A cikkben felidézik Sir Winston Churchill szavait, a választást éppen elveszített brit miniszterelnökét, aki állítólag már a kormányváltás előtt előkészítette az atombomba bevetéséről szóló nyilatkozatát.

A dokumentumban Churchill határozottan kijelenti, hogy a találmány műszaki fejlesztése az Egyesült Államok egyik legkiemelkedőbb eredménye. Japán most saját tapasztalatain keresztül éli át a szörnyű fegyver pusztító hatását.

Imádkozzunk, hogy ez a borzalmas esemény valójában a nemzetek közötti igazi béke hírnökévé váljon, és hogy a hatalmas rombolás helyett a világ boldogulásának megújuló forrásává tudjon átalakulni.

A világ boldogulása helyett viszont Japán semmiről nem tehető polgárai "boldogultak meg" a kegyetlen bombázások következtében, méghozzá tízezer-számra, hiszen rövidesen egy újabb nukleáris támadás követte az előzőt.

Az első atombomba detonációját követően az amerikai vezetés, miután egy ideig türelmesen várta a Tokió által küldött kapitulációs üzenetet – amely a Szovjetunió augusztus 8-i, Japán ellen indított hadművelete révén már szinte az egyetlen reménysugárnak tűnt a szigetország kilátástalan helyzetében – úgy határozott, hogy egy újabb nukleáris robbanást alkalmaznak a béke kényszerítésének érdekében.

Japán, még a szövetségesek által megfogalmazott, lényegében feltétel nélküli megadásra vonatkozó követelésekkel szemben is kitartott, annak ellenére, hogy hónapokkal korábban az amerikai légierő bombázásaival gyakorlatilag a földdel tette egyenlővé Tokió városát.

1945. március 9-én kezdődött meg az Operation Meetinghouse hadművelet, vagy ahogyan a japánok emlegették, a "Fekete hó éjszakája". A támadás első hulláma alig két óra alatt sikeresen megsemmisítette Tokió tűzoltási infrastruktúráját, így a B-29-esek napalmmal, gázolajjal és fehér foszforral töltött gyújtóbombáinak pusztítását szinte lehetetlenné vált megfékezni. Az első bombák által keltett, elszigetelt tüzek fokozatosan egy lángerdővé álltak össze, amelyet a szél csak tovább terjesztett a városban. Az összes levegőbe emelkedő bombázó közül 282 repülő találta el sikeresen a célpontját, amelynek következtében Tokió közel 42 négyzetkilométernyi területe vált a földdel egyenlővé. Becslések szerint több mint egymillió ember otthona semmisült meg ezen az éjszakán, a civil áldozatok száma pedig elérte a 100 ezret.

Kantaro Szuzuki tengernagy, japán miniszterelnök most a hirosimai atomtámadást követően sem adta fel: egy olyan információ birtokában, hogy az amerikaiak legfeljebb két atombombával rendelkeznek, a háború folytatásáról döntött. Az amerikai kódfejtők jóvoltából Washington is hamarosan értesült a háború folytatásának szándékáról.

Az Egyesült Államok, az elnökválasztás küszöbén, sürgette a háború befejezését a rendíthetetlen és elszánt japán erőkkel szemben. Világos volt, hogy a partraszállás és a japán szigetek elfoglalása újabb hatalmas véráldozatot követelne, akár százezrek életét is veszélyeztetve.

Így került sor az újabb atombomba ledobására Nagaszaki városára augusztus 9-én. Az amerikaiak itt már a látszatra sem adtak, hiszen amíg Hirosimában - ahol az áldozatok abszolút többségét a civil lakosság adta - egy komolyabb katonai erő is állomásozott, az akkor 260 ezres Nagaszakiban (bár csak másodlagos célpontként volt kijelölve) kevesebb mint 10 ezer japán katona tartózkodott.

Augusztus 9-én, délelőtt 11 órakor, a kötelékben repülő hat gép közül a Bockscar nevű bombázó felszabadította a Fat Man néven ismert bombát, amely körülbelül 5 kilogramm plutóniumot rejtett magában.

A bomba Nagaszaki ipari negyede felett robbant, és a véletlen úgy hozta, hogy éppen a Pearl Harbor elleni japán támadás során használt torpedók gyártására specializálódott üzem felett történt. A robbanás hatása az Urakami-völgyre összpontosult, miközben a környező dombok jelentős védelmet nyújtottak a város többi részének.

A detonáció mintegy 21 kilotonna energiát szabadított fel. (Egy kilotonna egyenlő 1000 tonna trotil robbanóerejével - a szerk.). A Mitsubishi Lőszergyárban dolgozó 7500 japán alkalmazott közül 6200-an meghaltak; szintén az életét veszítette körülbelül 17-22 ezer alkalmazott egy másik hadiüzemeiben. Az 1946-os Manhattan Projekt jelentése 39 ezer halottat és 25 ezer sérültet becsült, az 1970-es években japán részről 70 ezerre becsülték a Nagaszakiban a bombatámadás következtében az év végéig elhunytak számát.

Egy friss előrejelzés alapján, amelyet a Radiation Effects Research Foundation készített, ...

A második atomtámadást követően - noha nem lehetett volna biztosra venni, hogy a hadsereg valóban megadja magát - Hirohito japán császár közbenjárása döntő szerepet játszott. Utasította a háború irányításáért felelős legfelsőbb tanácsot, hogy fogadják el a potsdami nyilatkozat által a szövetségesek által meghatározott feltételeket, és lépjenek a béke felé.

Több nappal a titkos diplomáciai egyeztetések és egy kudarcba fulladt államcsíny után Hirohito császár 1945. augusztus 15-én, a rádió hullámain keresztül bejelentette, hogy Japán leteszi a fegyvert a szövetséges hatalmak előtt.

A japán kapitulációt nem csak az atomtámadások siettették: a hadba lépett Szovjetunió egyre nagyobb japán területeket szállt meg és sajátított ki önkényesen, az orosz érdekszférához csatolva Dél-Szahalint és a Kuril-szigeteket. Moszkva és Tokió a mai napig nem tudott megállapodni a Kuril-szigetek legdélebbi részén található négy sziget, Iturup, Kunasir, Sikotan, és Habomai birtoklásáról. A második világháborút lezáró orosz-japán békeszerződés aláírása így a mai napig várat magára.

Augusztus 10-én, hajnali 3 órakor, mindössze egy nappal azután, hogy Nagaszakira atombomba csapott le, Yamahata Joszuke, a katonai fotós, belépett a romokkal borított városba. Az elkövetkező 12 óra során körülbelül 119 fényképet készített, amelyeket aznap még előhívott és kinyomtatott, rögzítve a háború borzalmait és az emberi szenvedést.

A japán sajtó néhány ilyen képet publikált, de a megszálló hatóságok gyorsan léptek, és betiltották az összes atomfényképet. Végül 1952-re Japánban kerültek forgalomba.

amikor az Egyesült Államokban Nagasaki Journey címmel kiállították és kiadták őket .

Az amerikai hadsereg hosszú kilométereken keresztül készített színes felvételeket, melyek az atombombák Hirosimára és Nagaszakira gyakorolt hatását dokumentálták. Ezeket a felvételeket titkosították, és egészen az 1980-as évekig elzárták a nyilvánosság elől. A bomba ledobásának 60. évfordulóján, 2005-ben a Sundance Channel adta közre az "Eredeti gyermekbomba" című dokumentumfilmet, amely 2004-ben készült, és először tette elérhetővé számos, addig eltitkolt felvételt.

A hirosimai és nagaszaki atombombázások után az amerikai katonai vezetés, Douglas MacArthur tábornok irányítása alatt, szigorú cenzúrát rendelt el Japánban. E cenzúra, amelyet egy sajtókódex keretein belül érvényesítettek, megakadályozta a bombázások pusztító következményeiről készült képek és információk nyilvánosságra hozatalát. A cél a bombázásokról kialakuló narratíva szigorú ellenőrzése volt, valamint a sugárzás okozta emberi szenvedés és hosszú távú hatások minimálisra csökkentése a köztudatban, különösen a hidegháború kezdeti időszakának tükrében.

A mai napig élénk diskurzus övezi az amerikai atomfegyverek Japán ellen történő bevetését. A döntés ellenzői hangsúlyozzák, hogy az atomfegyverek használata alapvetően morálisan megkérdőjelezhető, s hogy az atomtámadások háborús bűncselekményeknek minősülnek, valamint az állami terrorizmus egy formáját képviselik.

Vannak, akik úgy vélik, hogy a japánok talán a bombázások nélkül is hajlandóak lettek volna megadni magukat, de a szövetségesek számára csak a feltétel nélküli megadás volt elfogadható. Hasegawa Cujosi történész viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy a Szovjetunió belépése a Japán ellen vívott háborúba "sokkal jelentősebb hatással volt Japán megadásának sürgetésére, mint az atombombák, mivel ez a lépés teljesen eloszlatta azt a reményt, hogy Japán Moszkva közvetítésével zárhatja le a konfliktust."