Miért tűnik E. T. olyan furcsának a Citroën reklámjában?

Nem az a kérdés, hogy vannak-e földönkívüliek, hanem az, hogy ha vannak, akkor jó fejek-e vagy rossz fejek. Ha nincsenek, az szuper, és ha vannak, és jó fejek, az is rendben van. De ha vannak, és rossz fejek, akkor nem csak bajban vagyunk, hanem omega-giga-nagy bajban vagyunk. De hogy jön ehhez a Citroën, és a reklámja?

Van ez a földönkívüliekről szóló mitológiánk, nagyjából 150 éve, és mesélgetjük egymásnak különböző műfajokban itt, a nyugati világban. A Világok Harcától az Érkezésig nagyjából azt a dilemmázást folytatjuk, hogy az idegenek vajon csupa szív kedves és cuki lények-e, vagy egyszerű gyökerek, akik kérdés nélkül csapást mérnek mindenre, ami mozog.

A mitológia szívében ott lüktet a Fermi-paradoxon rejtélye, amely azt sugallja, hogy a világegyetem határtalanságában biztosan léteznek más, akár végtelen számú értelmes civilizációk. Azonban a kérdés, ami mindezt körüllengi, az, hogy miért nem találkozunk velük? Ez az ellentmondás egyfajta szakadékot képez a valóság és a képzelet között, amelyben a válaszok keresése egy izgalmas, mégis zűrzavaros utazásra hív minket.

Oké, a Világok harca is pedzegette már, hogy az idegenekkel jobb inkább mégsem találkozni, de a huszadik század végén, a legnagyobb jólét kellős közepén Steven Spielberg például úgy gondolta, hogy az idegenek barátságos, szinte magatehetetlen kultúrlények, akik rendkívül motiváltak arra, hogy mutogatással, fények villogtatásával, zenével kommunikáljanak csak azért, hogy a két egymásnak idegen civilizáció minél hamarabb megismerje egymást. Így született meg a Harmadik típusú találkozások, majd pedig az E.T., a földönkívüli.

A nyolcvanas évek szellemisége jelentős hatással volt arra, hogy a barátságos idegenek mítosza ekkoriban ekkorát virágzott. A társadalom egészét magával ragadta a mozi varázsa, ahol a gyerekek hősökként léptek fel, megvédve az aranyos idegent a gonosz felnőttektől, aki csupán hazajutni szeretne, hiszen valójában véletlenül került a Földre. Eközben Fukuyama a Történelem végének elméletével foglalkozott, és sokan azt gondolták, hogy a balesetbiztosítás nemcsak a fizikai sérülésektől véd, hanem a halhatatlanság ígéretét is magában rejti.

Aztán az évezred elején jöttek a trisolarisiak, Cixin Liu Háromtest trilógiájának gonosz idegenei. Lesújtottak az E.T.-mítoszra és mindenre, ami a civilizációk békés találkozását és barátságos egymás mellett élését ígéri. A második kötetben megfogalmazott sötét erdő stratégia lényege, hogy az idegenek bujkálnak egymás elől, mert amint felfedezi őket a másik, abban a pillanatban célponttá is válnak: az idegenek ugyanis nem kockáztatják annak az esélyét, hogy a másik hamarabb tüzel, a legbiztosabb megoldás az életben maradásra a másik civilizáció kérdés nélküli kiirtása. A marslakók szerint is csak a halott indián a jó indián.

Nyilvánvaló, hogy csodás élmény lenne barátságos idegenekkel találkozni, akik felfednék előttünk a fénysebességű előrelátás titkait. Ám a mítoszok közül azok a legérdekesebbek, amelyek az életben rejlő mélyebb igazságokat tükrözik: hogy az élet nem csupán létezik, hanem élni is vágyik, s nem hátrál meg a nehézségektől, a gonoszságtól vagy az aljasságtól sem, mindezt csak azért, hogy fenntartsa magát. Minden egyes mítosz súlyos tétet hordoz, tele veszteséggel, fájdalommal és tragédiával, amelyek mind-mind a tükörképünkké válnak, és arra ösztönöznek, hogy mélyebben megértsük a saját életünket.

Valamiért ezek az újabb elmesélések tükrözik vissza, hogy valójában kik is vagyunk a mélyben.

Mert amikor a Citroën elektromos ë-C4-et egy olyan E.T.-sztorival meséljük el, ahol a megszokott szerepek megfordulnak, és kiderül, hogy a kedves kis idegen valójában a legnagyobb tréfamester, aki egy autóért cserébe kész a megmentőjét elárulni, akkor nem a könnyek szöknek a szemünkbe. Civilizált emberek lévén a nevetésünk árnyalata inkább a cinizmusra hajaz, és örömmel tapasztaljuk, hogy a szokásos jóindulat fölé kerekedik valami sokkal emberibb - még ha ezt egy kis rafinált ufonauta személyében is öltöztetjük. Valahogy mégis képesek vagyunk azonosulni ezzel a kis furcsasággal, és titkon fellélegzünk, hogy végső soron...

Természetesen, van egy mélyebb dimenziója is a mi imádott Citroënünket felfedező ufónknak. Az európai autógyártás jelenlegi válsága nem csupán ipari problémákat jelent, hanem kulturális kihívásokat is magával hoz. Azok az autók, amelyek túlárazottak és nehezen eladhatók, csupán a látszat kedvéért tűnnek autóknak – valójában, ha alaposabban megvizsgáljuk őket, már csak nagy jóindulattal emlegethetjük őket így. Az autóipar identitása és értéke egy olyan kérdés, amely mélyen érinti a társadalmi normákat és elvárásokat.

Ha megjelennek a BYD, Huawei és Xiaomi modellek, amelyek féláron kínálnak jelentősen jobb, erősebb és okosabb alternatívákat, vajon mi lehet az, ami miatt valaki mégis az elektromos ë-C4 mellett dönt? Mi az, ami kiemeli ezt a modellt a tömegből, és megragadja a vásárlók figyelmét?

Addig, amíg vannak közös mítoszaink és rítusaink, amíg vannak vicces reklámfilmjeink, addig van remény, hogy a saját márkáinkat vásároljuk meg, még akkor is, ha drágább és bénább, mert az legalább a mi nyelvünket beszéli.