Csalnak-e a közvélemény-kutatók? Ez a kérdés sokakat foglalkoztat, hiszen a közvélemény-kutatások eredményei gyakran meghatározó szerepet játszanak a politikai döntésekben és a társadalmi diskurzusban. A kutatók módszerei és mintavételezési technikái soks
A választásokkal ellentétben a közvélemény-kutatások esetében nem áll rendelkezésünkre olyan mechanizmus, amely lehetővé tenné a kérdezőbiztos által rögzített válaszok nyilvános újraszámolását vagy a kutatás megismétlését. Nincs olyan helyi vagy országos Közvélemény-kutatási Bizottság, amelyhez fellebbezhetnénk, ha csalás gyanúja merülne fel. De mi a teendőnk, ha megbízhatatlan kutatásokkal vagy manipulált kérdőívekkel találkozunk? Sajnos, a lehetőségeink meglehetősen korlátozottak.
"Nagy Attila Tibor politikai elemző nemrégiben rámutatott, hogy amikor Magyarországon a kormánypárti és nem kormánypárti kutatóintézetek által közzétett adatok között 10-15 százalékpontos eltérés tapasztalható, akkor ez komoly aggodalomra ad okot. Kifejtette, hogy ez a helyzet nem tűnik normálisnak, és utalt arra, hogy valami nincs rendben. Megjegyezte, hogy nem tudja megmondani, ki manipulálja az adatokat vagy ki nem mond igazat, mivel nem folytat közvélemény-kutatásokat, és nincs rálátása az adatbázisokra vagy a mintavételek megbízhatóságára. Hozzátette, hogy a jelentős eltérések miatt ő maga is szkeptikus, és ez a helyzet számára zavaró."
Azt, hogy ki csal, manipulál vagy hazudik, én se tudom megmondani. A szekértáboros buboréklakóknak ez könnyű: ők tudják, hogy ilyet csak az ellenfél tehet. Amennyiben pedig az övéikről derülne ki ilyesmi, azt is letagadnák. Vagy kidumálnák, hogy mivel itt a Nemzet Sorsa és/vagy a Demokrácia Helyreállítása forog kockán, nem akadhatunk fenn holmi bagatell módszertani eltéréseken. Engem viszont (s azt gondolom, nem vagyok egyedül) ciklusoktól, rendszerektől, pártoktól és kutatócégektől függetlenül érdekel az igazság: sáros-e valaki? S ha igen, vajon ki? Ennek tisztázásához fel kell tenni a kérdést: miért csalna tudatosan a politikai tartalmú felmérésekben egy közvélemény-kutató? Nyilván azért, mert valamilyen anyagi vagy ideológiai érdeke fűződik ahhoz, hogy az egyik párt a kutatásokban jobban, a másik rosszabbul álljon a valódi támogatottságánál.
Bár füstölgő puskacsővel nem tudok szolgálni, a potenciális elfogultság és részrehajlás gyanúját már két évtizede felvetettem. (Egy olyan írásban, amelyet sajnos nem tudok linkelni, hiszen csak az Arcanum őriz.) 2004 augusztusában, az MSZP-SZDSZ kormányzásának idején a Népszavában hivatkoztam egy közvélemény-kutatási szakértőre, aki az 1998-as választási kampány során, egy szakmai fórum keretein belül "érdes stílusban" kritizálta Hann Endrét, Levendel Ádámot és Kolosi Tamást. Hannt azért bírálta, mert az 1994-es választások két fordulója között a Medián gyors felmérésekkel legitimálta az SZDSZ koalíciós lépését, Levendelt pedig az MSZP választmányi ülésén tett nyilatkozatai miatt, amelyek a politológiai diskurzus területére tévedtek, míg Kolosi kritikája a Fidesz tanácsadó testületének tagjaként betöltött szerepével függött össze.
Ahogy 2004-ben megfogalmaztam: egy határozott lépésnek, egy függetlenségre vágyó kutató őszinte hangvételének tekintettem ezeket a kijelentéseket. Azokat, akik a közvélemény formálásának feladatát vállalják, és igyekeznek elkerülni a politikai elköteleződés bármilyen nyomát. Éppen ezért hatalmas meglepetéssel olvastam, hogy a Millennium Intézet 15 millió forintos támogatást kapott a Fidesz által alapított Szövetség a Polgári Magyarországért Alapítványtól.
A Millennium Intézet Alapítvány kuratóriumi elnöke, Manchin Róbert, aki emellett a Magyar Gallup Intézet és a Gallup Europe Nemzetközi Kutatási és Oktatási Központ igazgatójaként is tevékenykedett, a világszerte elismert cég Kelet-Közép-Európában zajló kutatási projektjeinek vezetésével foglalkozott. Mint ahogyan már korábban említettem, különös figyelmet érdemel, hogy egy függetlenségére rendkívül érzékeny társadalom- és politikai kutatásokkal foglalkozó vállalat vezetője éppen olyan helyzetet teremt, amely összeférhetetlenség gyanúját veti fel, amikor elvállalja egy párttámogatott testület szerepét.
A szituáció különösen kényelmetlenné vált, amikor 1998-ban Manchin Róbert, aki akkoriban a tanácskozás főszereplője volt, kíméletlenül ostorozta kollégáit. Kijelentései éles kritikákkal illették őket, konkrétan a politikai kapcsolataikra utalva, legyenek azok valósak vagy csupán feltételezések. Ebből kiindulva jogosan merült fel bennem 2004-ben a kérdés: milyen állapotban is van a függetlenségünk és a korábban határozottan hangoztatott elvek? Különösen figyelembe véve, hogy a pártalapítványi kapcsolat sokkal nyilvánvalóbb, mint bármelyik példa, amit Manchin korábban felhozott kollégái ellen. Válasz természetesen nem érkezett.
A helyzet azóta, mint ahogy Nagy Attila Tibor is megfogalmazta, nemhogy javult volna, hanem sokkal rosszabbra fordult. A '90-es években, ahogy Manchin Róbert bírálatában is olvasható, teljesen elfogadhatatlannak számított, ha egy közvélemény-kutató cég vezetője bármilyen formában is pártpolitikai elkötelezettséget mutatott. Azonban a változás egyik legszembetűnőbb jeleként 2004-re már az is normálisnak számított, hogy olyanok is elfogadták a pártalapítványi támogatást, akik korábban még ennél jóval kisebb összegért is hevesen támadták a szakmai kollégáikat.
Ma már a látszat is elvesztette jelentőségét: mindenki tisztában van azzal, hogy mely intézetek a kormánypártiak, és mely cégek állnak az ellenzék mögött. Még ha ezt nem is hangoztatják, gyakorlatilag nyílt titokként kezelik. Felmerülhet a kérdés: és mi van ezzel? Az, hogy valaki egy politikai párthoz kötődik vagy támogatást, megbízást kap tőle, még nem jelenti azt, hogy hajlandó lenne eltorzítani a kutatási eredményeket az érdekükben. Ezzel egyetértek, hiszen én inkább oknyomozóként tekintek magamra, mintsem pusztán publicistaként. A gyanú, a látszat, a politikai előítéletek nem elegendőek: ehhez bizonyítékra van szükség.
Mégis szeretném figyelmeztetni a közönséget, hogy ne csupán pártszimpátiájuk alapján bélyegezzék meg bármelyik oldal "udvari kutatóit" csalónak vagy bűnözőnek. Én magam teljes mértékben osztom Balassa Erik véleményét, a Magyar Közvéleménykutató Intézet igazgatóhelyettesének gondolatait, aki 1947. június 15-én a Magyar Rádióban kijelentette: "Demokratikus országban a közvéleménykutató intézménynek függetlennek kell lennie az államhatalomtól, és nálunk pontosan ez a helyzet." Fontos hangsúlyozni, hogy ez a függetlenség nemcsak az államhatalom tényleges birtokosaitól (kormány) elvárt, hanem az államhatalom megszerzésére törekvő ellenzéktől is. Ahogy a történelem tanúsítja, az 1947 utáni években kiderült, hogy ennek a függetlenségnek a megvalósítása szinte lehetetlen volt, és hasonló helyzet állt fenn a második világháború éveiben is.
Balassa Erik nyilatkozatában kifejtette, hogy főnöke, a Magyar Közvéleménykutató Intézet irányítója, Harkai Schiller Pál már a Horthy-korszak alatt is végezett gazdasági szempontú közvélemény-kutatásokat. Például említhetjük a "Dohányzási szokások Budapesten" című 1938-as tanulmányát, amely a gazdaságpszichológia területén jelentős eredményeket hozott. Harkai Schiller azonban nemcsak gazdasági kérdésekkel foglalkozott: voltak kísérletei a politikai közvélemény kutatására is, de ezeket óvatosan kezelte, hiszen az eredményeinek nyilvánosságra hozatalától tartania kellett. Érdekes módon, Finnország náci Németországgal való szakítása, valamint a Szovjetunióval 1944. szeptember 19-én kötött fegyverszünet után Harkai Schiller azonnal felmérte a fővárosi lakosság véleményét.
A statisztikai adatok szerint a budapesti közönség jelentős része támogatta Finnország háborúból való kilépését. Azonban a korabeli elit, akik háborús retorikájukkal és uszító hangnemeikkel voltak elfoglalva, nyilvánvalóan nem fogadták volna jól ezeknek az eredményeknek a nyilvánosságra hozatalát.
- mondta Balassa (a rádióinterjú nyomtatásban közreadva: Jel>Kép, 1987/1.) Tekintve, hogy Harkai Schiller 1947-ben az USA-ba disszidált, gyaníthatóan ő sem adott komoly esélyt a pártatlan közvélemény-kutatásnak a szovjet blokkban.
Napjainkban vajon lehetséges-e, hogy egy tudományos alapelvekhez hű közvélemény-kutató, aki nem mentes a politikai befolyásoktól, ellenálljon a rá nehezedő nyomásnak? Ember Zoltán, az Iránytű Intézet képviselője, ezt a helyzetet így fogalmazta meg: "Magyarországon egy rendkívül káros légkör uralkodik. Amennyiben egy közvélemény-kutató gyengébb eredményeket publikál, akár nyilvánosan, akár a megrendelők körében, azonnal nyomás alá kerül, és az adatait kétségbe vonják." Ez a jelenség komoly kérdéseket vet fel a független kutatás integritásával és a társadalmi diskurzus minőségével kapcsolatban.
Elfogadtuk, hogy a párthoz való kötődés önmagában nem elegendő bizonyíték a kutatási csalásokra vagy hamisítványokra. De akkor mi az, ami ezt igazolhatja? Valójában csupán sejtegetések, feltételezések és közvetett nyomok léteznek. Tavaly, az önkormányzati és uniós választások előtti hónapokban egy ellenzéki politikussal folytattam háttérbeszélgetést. Számos téma felmerült, köztük a választás előtti szövetségkötések és visszalépések mögött álló közvélemény-kutatások is. Azokról a "titkos" felmérésekről beszélgettünk, amelyeket egy párt belső döntéseihez használ, és nem a nyilvános hírportálokon vagy tévéműsorokban megjelenő kutatásokról. Természetesen a bizalmas adatok iránti kíváncsiságom vezérelt, de egy mondat különösen megragadta a figyelmem, és csak később realizeáltam a jelentőségét. A politikus felidézte, hogy a kutatócég vezetőjével folytatott beszélgetés során így szólt: "Ez belső használatra készül, tehát mondjátok a frankó számokat!" - utasította a megrendelő a kutatót.
Hogy a közvélemény elé tárt számok nem frankók? Mivel ez off the record beszélgetés volt, vagyis forrásvédelem terhe alatt hangzott el, nem nevezhetem meg az illetőt. Konkrétan amúgy sem bizonyítana semmit. Legfeljebb azt: maga az illető politikus is azt gyanítja, hogy más számokat produkál a cég kifelé, mint befelé. Amennyiben bizonyítani akarnánk, hogy csalás, hamisítás vagy manipuláció történt, azt úgy lehetne, ha egy publikus kutatás mellett egy (azzal egyazon időben, de legalábbis ahhoz nagyon közel, ugyanazon cég által, azonos módszerrel végzett) belső használatú felmérés számai nagyon mást tükröznének. Ehhez persze egy ilyennek nyilvánosságra kellene jutnia. Ennél ütősebb már csak a valós számok átírásának tényét bizonyító dokumentum, levelezés, elektronikus nyom, illetve azokról tanúskodó belső forrás volna.
Én már a fentebb említett 2004-es cikkemben is szorgalmaztam a kutatócégekre történő belső rálátást. Ők viszont azt, aki bele akarna nézni a kártyákba, azzal hajtják el: ez szakmai belügy, ők pedig magáncégként nem tartoznak elszámolni. Jómagam már több mint két évtizeddel ezelőtti írásomban is megfogalmaztam: ez nem helytálló érvelés. Ugyanis a kutatások eredményeinek direkt politikai hatása van, egyfajta közvetett legitimációt adnak a pillanatnyi "nyertesnek". Ha a kormány népszerűbb a felmérésekben az ellenzéknél, azt mondhatja nekik, a program jó, a nép támogat. Amikor az ellenzék szárnyal, az pedig egy indirekt legitimációja a kormánykritikának. Ráadásul ezt a közvetett legitimációt nem a társadalom, hanem egy magáncég adja.
A 2010 előtti balliberális kormányok időszakában is úgy vélekedtem, hogy egy intézmény függetlensége a közpénzektől nem jelenti azt, hogy az ott zajló tevékenységek mentesek a közérdektől. Például egy 2004-es közvélemény-kutatásról szóló írásomban említettem egy magántulajdonú vegyipari vállalatot, amely esetében a hatóságoknak joguk van ellenőrizni, hogy nem lépik-e túl a környezetvédelmi határértékeket. Ebből kiindulva javasoltam, hogy egy független, törvényi felhatalmazással működő tudományos minősítő-ellenőrző grémiumot hozzanak létre, melynek tagjai nem kötődnek egyetlen céghöz sem. Ez a grémium figyelemmel kísérhetné, hogy valamely intézménynél nem tapasztalható-e gyanúsan magas "hibahatárt meghaladó" eltérés. Fontosnak tartottam, hogy ezt az érintett intézmények maguk kezdeményezzék, hiszen az etikus kutatók számára a tisztázás a legfőbb érdek.
Ezt a több mint húszéves javaslatomat máig nem vontam vissza. Ugyanakkor szkeptikusan kérdezem magamtól is: tényleg volna értelme ilyet létrehozni? Lenne olyan személyi összetételű kontrollintézmény, amelyet az összes kutatócég és az általuk mért valamennyi párt és politikus elfogadna, sőt: közösen javasolná a létrehozását? Aligha jönne létre ilyen konszenzus. Mi több, bármelyik jelölt vagy kutató bukna le hamis számokkal, azonnal kivágná magát azzal, hogy a tudjukkik csempészték be az autója kesztyűtartójába a manipulált eredményeket. Ki fogadná el egy ilyen testület (akár csalás miatti feljelentéssel társított) jelentését, ha az ő kedvenc pártját győztesnek kihozó céget marasztalná el?
Donald Trump 2024 decemberében jogi lépést tett a Des Moines Register című újság és annak vezető közvélemény-kutatója ellen. Az akkor hivatalban lévő elnök a felmérés és a tényleges választási eredmények között tapasztalt jelentős eltérést kifogásolta, amellyel kapcsolatban nem szakmai hibát, hanem szándékos manipulációt sejtett. A kutatás azt mutatta, hogy Kamala Harris, a demokrata elnökjelölt, vezetett Iowában, míg a valóságban Trump három nappal később 13 százalékpontos fölénnyel győzte le Harris-t. Trump véleménye szerint ez csalásnak és választási beavatkozásnak minősül.
Természetesen előfordul, hogy a politikai vezetők pártolják a jelentős tévedéseket elkövető kutatóintézeteket, sőt, gyakran a közvélemény-kutatások eredményeit hitelesebbnek tartják, mint a választások tényeit. Utóbbi esetében pedig gyakran felmerül a csalás gyanúja. Például a Fidesz által alapított Demokrácia Központ 2002-ben, Orbán Viktorék választási veresége után, határozottan kijelentette: „Példátlan, hogy egy választási eredmény olyan mértékben eltérjen az összes közvélemény-kutató cég egybehangzó előrejelzéseitől.”
Több hasonló eset is előfordult a történelem során, amelyek során a várakozások merőben eltértek a valóságtól. Például az 1948-as amerikai elnökválasztás során a legtöbb elemző a republikánus jelölt, Thomas E. Dewey győzelmét valószínűsítette, ám végül a demokrata Harry S. Truman diadalmaskodott. Hasonlóképpen, a 2001. novemberi nicaraguai választások előtt a kutatóintézetek Daniel Ortega győzelmét jósolták, de a végén Enrique Bolaños maradt az ország vezetője. Ha a legutóbbi választási adatokat nézzük, a demokraták sikere is várható volt, ám a valóság más irányt mutatott.
A politikai tájékozódás során sokan hajlamosak a saját nézeteikhez illeszkedő "bizonyítékokat" keresni, legyen szó akár alul- vagy felülmérésekről. A statisztikai elemzések világában mindkét tábor felfedezheti a "kutatók titkos összeesküvésének" nyomait. Például 2002-ben a Fideszhez közel álló Gallup és Tárki cégek voltak azok, amelyek a választások előestéjén a legnagyobb mértékben túlbecsülték a Fidesz előnyét, ami végül Orbán Viktor bukásához vezetett. A későbbi választások során is rendre a Fidesz javára mérték fel a közvéleményt, és egy 2018-as elemzés szerint 2014-ben a pártpreferenciák előrejelzésekor ez a túlbecslés akár 7-8 százalékpontot is elérhetett. A gyanú csak fokozódott a 2019-es főpolgármester-választás idején, amikor az utolsó pillanatokig Tarlós István vezetését mérték, holott Karácsony Gergely végül közel hét százalékos különbséggel győzött.
A másik oldal ütőkártyája a 2022-es választás, ahol a közvélemény-kutatások átlagosan 9,1 százalékkal túllőtték az ellenzék támogatottságát. Az elemzés címe, „Mi az igazság az ellenzékre vonatkozó közvélemény-kutatásokból?”, világosan utal arra, hogy a szerző hol látja a problémát. De függetlenül a politikai hovatartozástól, Nagy Attila Tibor kritikája két fontos pontot is kiemel. Elmondja, hogy a Publicus 2022-ben 47 százalékot mért az ellenzéki összefogásnak és a Fidesznek egyaránt, ám ehhez képest az ellenzék csupán 34 százalékot kapott a választásokon. Ezen kívül megemlíti, hogy a Nézőpont 24 százalékot mért a Tiszának az EP-választáson, míg a valós eredmény 29,6 százalék lett.
Természetesen, itt egy egyedibb változat: Nyilvánvaló, hogy léteznek olyan információk, amelyek nem illeszthetők be az ideológiai algoritmusok által irányított barát-ellenség kategóriákba. Például, érdemes megemlíteni azt a tényt, amelyet Nagy Attila Tibor is kiemelt: a Medián a Fidesznek 50%-os támogatottságot mért az EP-választás előtt, míg a végső eredmény csak 44% lett. Ez azt jelenti, hogy az ellenzékiként számon tartott Medián valójában a Fidesz népszerűségét túlbecsülte. Ráadásul a 2022-es választások során Márki-Zay Péter is bírálta a Medián kutatásait, amelyek a Fidesz győzelmét jósolták, kijelentve: "Ha Orbán Viktor tervezte volna ezt a kutatást, és annak időzítését, pontosan így járt volna el. Ami pedig úgy tűnik, mintha Orbán Viktor műve lenne, sok esetben valóban az."
A Medián vezetője nem kímélte a DK támogatói körét, amikor kijelentette, hogy a Nyugati Fény korábban azt hangoztatta, hogy csak a Medián adhat hiteles információt. Azonban, amikor a Medián azt közölte, hogy Dobrev Klára a legelutasítottabb jelölt az előválasztási mezőnyben, a reakciók között volt, hogy „Hannt kilóra megvették”, vagy hasonló insinuációk – árulta el. Róna Dániel, a 21 Kutatóközpont vezetője, hangsúlyozta, hogy az Iránytűvel közösen végzett kutatásuk már 2021. november végén arra figyelmeztetett, hogy az ellenzék helyzete nem kedvező. Ezen kívül a Závecz Intézet mérésének eredményei is azt mutatták, hogy Márki-Zay Péter a bizonytalan szavazók között Gyurcsány Ferenc szintjére süllyedt. Így tehát a helyzet ennél sokkal árnyaltabb, mint ahogy elsőre tűnik.
Az ÖT-ben megjelent Orbán-interjúban a közvélemény-kutatásokkal kapcsolatos megjegyzések is szerepet kaptak. Rácz András felhívta a figyelmet arra, hogy a Századvég 2021 szeptemberében "hat százalékos Fidesz-vezetéssel" számolt, míg a Nézőpont egy hónappal később, az ellenzéki előválasztás után, 13-14 százalékos kormánypárti előnyről tájékoztatott. Ezzel szemben Orbán azt állította, hogy 2021 szeptemberében "Márki-Zay Péter öt százalékos előnyben volt" a közvélemény-kutatások szerint. Hont András erre közbeszólt: "De ezt maga sem hiszi, hiszen ezt most láttam. Kábé annyira mosolygott, mint Kollár Kinga a bizottsági ülésen mesélve" - tette hozzá. Orbán azonban nem mutatott zavarodottságot, és megismételte: "Azt szeretném hangsúlyozni, hogy az összefogás 2021 őszén mind pártszinten, mind miniszterelnök-jelölti szinten előttünk állt. Ne becsüljük le. Az, hogy utólag nagyon megvertük őket – mert valóban megvertük őket – ne tévesszen meg bennünket. Az egy komoly erő volt" - fogalmazott a miniszterelnök.
Erre hivatkozva Rácz András azzal vádolja Orbánt, hogy "a kormányához közel álló közvélemény-kutatók megtévesztették a nyilvánosságot... Nem véletlenül tévedtek, hanem szándékosan hazudtak, hiszen 2021 őszén nem azt hozták nyilvánosságra, ami Orbán szerint a valós mérési eredmény volt - legalábbis az interjúból ez látszik következni." Erre valóban kizárólag a tudatos csalás szolgálhat magyarázatul? El tudom képzelni, hogy itt a miniszterelnök nem a publikált felmérésekre, hanem esetleg más, nem nyilvános, belső helyzetfelmérésre szánt adatokra gondolt, amelyekben valamennyi (de akár jókora) eltérést is okozhat, hogy nem ugyanaz a cég készíti őket. A nyilvános kutatásokat többnyire a két nagy cég, a Századvég és a Nézőpont csinálja. Az ilyen belülre szánt felméréseket azonban vélhetően kiszervezik.
A Call Express neve merült fel mint olyan intézmény, ahol „a Fidesz számára fontos kérdéseket mérnek”, továbbá „kormányzati megbízókkal” is kapcsolatban álló Társadalomkutató Kft. tevékenykedik. Érdekes, hogy a közvélemény-kutatásokra általában fogékony szavazók – beleértve az ellenzéki szimpatizánsokat is – kevésbé azonosítják ezeket a cégeket a Fideszhez, mint például a Századvéget vagy a Nézőpontot. Arról nem is beszélve, hogy hivatalosan nem áll rendelkezésre információ arról, hogy e vállalkozások a Fidesznek dolgoznak-e, és hogy ők végezték-e a konkrét felméréseket. Például egy idei februári győri kutatás során, amely egy titkos jövőbeli időközi polgármester-választásra vonatkozott, nem derült ki sem a megrendelő, sem a kutatócég neve. Ez azt is jelentheti, hogy a válaszadók között kevesebb a kérdést elutasító vagy a telefont lecsapó polgár, ami a kutatás megbízhatóságát javíthatja. Hasonlóan, egy másik cég által végzett kutatás, amely eltérő kérdéseket és módszereket alkalmazott, nyilvánvalóan más eredményeket hozhat. Érdekes megemlíteni Nagy Attila Tibor megállapítását, amely a Magyar Narancs egyik riportjában hangzott el, miszerint „elég kevés olyan közvélemény-kutató cég van, amelynek elegendő anyagi forrása lenne ahhoz, hogy megfelelő mintavételt végezzen”. Ez azt jelenti, hogy a kutatások során a nemek, kor és településtípus szerinti arányos reprezentáció elérése gyakran problémás lehet.
Nem szándékozom senkit automatikusan felmenteni, de mivel bizonyítékok hiányoznak, előítéletek nélkül sem lehet megítélni az ügyet. Az ilyen helyzetekben elengedhetetlen, hogy elkerüljük a részrehajló hozzáállást, és inkább egy kreatív, nyitott gondolkodásmódban közelítsünk a kérdéshez.
Viszont mindkét oldalról érdemes megfontolnunk az álláspontokat – vagy éppen el kell fogadnunk a mentségeket. Talán érdemes belátnunk, hogy a világ rendkívül összetett, és mindenütt találkozhatunk olyan cégekkel és kutatókkal, akik csalásra adják a fejüket, ahogy olyanokkal is, akik csupán tévednek. Ráadásul ott vannak azok is, akik becsületesen és lelkiismeretesen végzik a munkájukat. Ahelyett, hogy hiteles vád- és védőbeszédeket hallgatnánk, inkább a valódi, terhelő vagy felmentő bizonyítékok után kellene kutatnunk. Igaz, ez az utóbbi sokkal nagyobb kihívást jelent.
Papp László Tamás, a neves újságíró, az ÖT című lap elkötelezett szerzője.
Az alábbi cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!
