Budapestről Romániába a leggyorsabb útvonal továbbra is Franciaországon át vezet - Könyves magazin.

A 30. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál idén számos román irodalmi művet vonultatott fel, köztük egy különösen izgalmas beszélgetést, amely során Dragomán György, Bartis Attila, Visky András, Tompa Andrea és Vida Gábor osztották meg gondolataikat Románia és Magyarország viszonyáról. A diskurzus során a két ország történelmi tapasztalatai, a kulturális eltávolodás, a fordítás művészete, valamint a Ceaușescu-korszak árnyai is terítékre kerültek. Az esemény nemcsak a múltra világított rá, hanem a két nép közötti mélyebb összefonódásokat is feltárta.

Október 2-án megkezdődött a 30. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, amelynek díszvendége Románia volt, és a rendezvény fókuszában számos erdélyi magyar és román író állt. Október 3-án különböző izgalmas román programokat kínált a fesztivál, köztük Radu Vancu Kaddis Radnóti Miklósért című könyvének bemutatója. Ezen kívül Stejărel Olaru történész és Tompa Andrea író egy érdekes beszélgetés keretében osztotta meg gondolatait a Történelmi archívumok: az irodalom forrásai című műről. A legizgalmasabb esemény azonban a Földrajzi tereken, nyelveken és kultúrákon átívelő élet és irodalom című panel volt, ahol olyan neves erdélyi magyar írók szerepeltek, mint Bartis Attila, Dragomán György, Vida Gábor, Visky András és Tompa Andrea.

A kerekasztal-beszélgetés fókuszában a romániai és magyar irodalom közötti kapcsolat állt, amely a két irodalmi kánon szoros összefonódását, az írók kétnyelvűségét, valamint a határok és kisebbségek kérdéseit vizsgálta. Emellett a fordítások jelentősége is hangsúlyos szerepet kapott a diskurzus során. A beszélgetés moderálására Ioan T. Morar, román költő, író és újságíró vállalkozott, akinek Lindenfeld című művének magyar nyelvű verziója nemrégiben, a nyári hónapokban látott napvilágot.

A Könyvfesztivál idén a Bálna Honvédelmi Központban került megrendezésre, ugyanis a Millenáris még tavaly kiutasította a rendezvényt a helyszínéről. Így az olvasók a szokásos könyvstandok mellett tankokat, fegyvereket, katonai óriásplakátokat is megtekinthettek, miközben a szorosan pakolt standok között keresték a különböző termekben eldugott kiadókat a térképen.

A beszélgetés első része a román és magyar nyelv közötti határokra, párhuzamokra kérdezett rá, ezzel együtt pedig nagy hangsúlyt kaptak az írók Romániában töltött gyerek- és fiatalkori élményei. Általános tapasztalatként merült fel, hogy erdélyi írókként tényleges határokat sosem érzékeltek, mivel a magyar és a román kötődés is ugyanolyan fontos volt az életük során, az identitásuk ebből a kettősségből alakult ki.

Bartis Attila véleménye szerint ez a jelenség nem annyira univerzális, mint ahogyan sokan gondolják. Mindenki másképp éli meg a határokat; ő például gyermekkorában nem beszélte a román nyelvet, de felnőttként, egy barátság hatására, egyre inkább kedvet kapott a használatához. Ehhez azonban elengedhetetlen volt, hogy Romániától távol éljen.

Amikor valaki egy másik kultúrával ismerkedik meg, valójában nemcsak az új élményekkel gazdagodik, hanem a saját hagyományait és értékeit is sokkal mélyebben megérti.

Dragomán a fordítás aspektusából közelítette meg a témát, és számára különösen figyelemre méltó volt, hogy A fehér király román nyelvű verziója csupán a francia kiadás után készült el. Ekkor tudatosult benne, hogy a szöveg teljesen eltérő módon hat a másik nyelven: "mintha tükörbe néztem volna."

A kultúrák közötti átmenet során természetes módon merült fel a kérdés, hogy az íróknak milyen élményeik vannak a román és magyar közönséggel. Dragomán és Visky figyelemre méltóan észrevették, hogy a román fordítások gyakran csak jóval később, a nemzetközi sikerek után látják meg a napvilágot, így előfordulhat, hogy egy könyv angol, francia vagy lengyel kiadását megelőzi a román verzió. Dragomán ezt a jelenséget egy frappáns mondatban foglalta össze:

Budapestről Romániába a legrövidebb út továbbra is Franciaországon át halad.

Tompa és Bartis közös nézete szerint a román nyelvű kiadás mindig is valami különlegeset hordozott magában, hiszen ritkasága miatt egzotikus jelleggel bír, ugyanakkor a szerzői szempontból rendkívül fontos. Tompa elmesélte, hogy mindössze fél órával a beszélgetés előtt jutott hozzá A hóhér háza című regényének román fordításához. A könyv korábban már lengyel és angol nyelven is megjelent, sőt nemrégiben Indiában is bemutatták. Ennek ellenére ő mégis úgy érzi, hogy magyarázkodnia kell, amiért eddig nem készült román fordítás a regényeiből.

Bartis a kérdést két jól elkülöníthető részre bontotta: a szakmai és az érzelmi dimenziókra. Mint mondta, a szakmai szempontból a nagy nemzetközi nyelvek játszanak kulcsszerepet, míg az érzelmi aspektus sokkal mélyebb hatással bír az írók életére és munkásságára. Ő maga a román nyelv kapcsán tapasztalta meg ezt a különbséget. Amikor először jelentek meg kötetei a szomszédos országban, már számos nyelvre lefordították azokat, de a román fogadtatása különösen emlékezetes maradt számára.

"A román volt az első, amit izgatottan vártam."

Visky szerint a két közönség nagyon is nyitott egymásra és a közös élményekre, tapasztalatai szerint a színdarabokat mindig jól és könnyedén fogadja a közönség, és nagyon szeretik, ha a két nép közös tapasztalata jelenik meg a színpadon. A Tanítványok című darabját színpadra állításakor külön kiemelte a román sajtó, mint az első olyan kísérletet, ami egy közös történetet mond el. Ehhez Tompa is tudott kapcsolódni, ugyanis számos színháztörténeti írása olvasható mindkét nyelven:

Sok kincset rejtegetünk egymás számára, amit érdemes megosztanunk.

A kerekasztal zárókérdése egy igen összetett és meglepő téma volt. Ioan T. Morar felvezette, hogy a jelenlévők közül mindenki megélte a román '80-as évek borzalmait, a Ceaușescu-korszakot, az elnyomást és a rendszerváltás furcsa időszakát. Ezzel kapcsolatban pedig arra volt kíváncsi, hogy vajon jobb volt-e akkor.

Az írók többsége a múlt nehézségeiből indult, s bár kezdetben úgy vélték, hogy az életük sokkal sötétebb volt, idővel ezek az élmények szerves részévé váltak létezésüknek, és elképzelhetetlenné tették számukra a jövőt ezen árnyékok nélkül. Sokan hangsúlyozták, hogy ezek a tapasztalatok inspirálták őket az írásra, és kezdeti műveik alapját képezték. Bartis ezt a gondolatot egy frappáns mondatban foglalta össze:

Az ellenségemnek se kívánnám, de le nem mondanék róla."

Az írók személyes történeteket is megosztottak ezzel kapcsolatban, például Dragomán egy óvodai reggelt idézett fel, amiben az apja az orrára kötötte, hogy "amit bent mondanak, az hazugság, és ha arról beszélsz, amit mi mondunk otthon, akkor börtönbe megyünk"; Tompa a kisebbség fogalmát hozta be a beszélgetésbe, miszerint a Ceaușescu-rendszerben nem volt hangsúlyos, ki milyen néphez tartozik, a válsághelyzet egyesítette az embereket. Visky filozófiaibb síkra terelte a kérdést, miután röviden mesélt arról, hogyan hallgatták ki és milyen aktákat készített róla a titkos rendőrség, elmondta, szerinte a szenvedések nem összemérhetőek.

A vér mennyisége nem hasonlíható össze" - mondta Visky.

A beszélgetés végén Bartis és Vida a diktatúra tapasztalatairól és annak örökségéről osztották meg gondolataikat. Vida egy emlékezetes anekdotát idézett fel: 1987-ben, fiatal katonaként szolgálva, már a tisztek is tele voltak kételyekkel a politikai helyzettel kapcsolatban. Ekkor, mindössze 19 évesen, magyar gyökerei miatt az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeiről kezdtek el kérdezni. Bartis ezzel szemben átfogóbb képet festett a diktatúra valóságáról. Szerinte a múltban szerzett szabadságminták és az elnyomás élményei a jövőben is nélkülözhetetlenek lesznek, hiszen bármikor szükség lehet arra a tudásra, amit abban az időszakban megéltek.

"Nincs itt senki a csarnokban, aki ne tapasztalná meg a saját diktatúráját" - fejezte be Bartis.