A szívünk fájdalmakkal telt meg, miközben barátja versét szavalta, mintha a múlt árnyai elevenedtek volna meg a szavakban.
Egy tűt sem lehetett leejteni a különlegesre sikerült Időmérték - 70 vers című verseskötet bemutatóján. A Magvető Kiadó rendezvényén számos szerző összegyűlt, hogy saját alkotását felolvashassa a magyar költészet napja előestéjén, szerezve ezzel felemelő pillanatokat a versek szerelmeseinek.
Költészet járta át a budapesti Magvető Café minden zegét-zugát csütörtök este. Költők és a magyar líra szerelmesei rendhagyó módon ünnepelték együtt a Magvető Kiadó 70 éves születésnapját a magyar költészet napja előestéjén, abból az apropóból, hogy megjelent az Időmérték - 70 vers című kötet, amely az elmúlt harminc évben a Magvetőnél megjelent hetven költő verseiből ad válogatást: így tisztelegve a kiadó tágabb és szűkebb múltja előtt.
Az est fénypontját kétségtelenül az impozáns kötet jelentette, amely a színpad középpontjában foglalt helyet. A könyv egy komódszerű, letisztult asztalon "álldogált" a rendezvény során, mellette egy üveg mentes víz, amely hűséges társául szolgált. A bútor mellett egy mikrofon állt, amelyet többen is megjártak a csaknem két és fél órás esemény folyamán. A rendezői oldalán egy zongora foglalta el a helyét, ahol Turi Tímea, a kiadó főszerkesztője játszott, míg a másik oldalon Szegő János szerkesztő tevékenykedett. Ők ketten gondosan összeállították a művek csokorba kötött válogatását, az est folyamán moderálták a beszélgetéseket, konferáltak, és még verseket is szavalva tisztelegtek olyan költők előtt, akik sajnos nem lehettek jelen ezen a különleges estén, legyen szó távolságról vagy egyéb okokról.
Az alaphangot Arany János Toldija adta meg, amelyet Bánhidi Lilla színművész kiváló előadásában hallhattunk. Őt követte Babiczky Tibor, aki Sherlock Holmes-ra emlékeztető öltözékében, hosszú, kockás, bézs szövetkabátban lépett a színpadra. Megjegyezte, rendkívül furcsa Arany János verse után jönni, de jó is, majd meghallgathattuk tőle a Mozaik című művét.
Bereményi Géza saját kötetével lépett a színpadra. A mikrofon előtt állva, kissé eltartva magától a könyvet, úgy kezdett bele a "Karom kitárva" című művébe, hogy mindenki jól láthassa az arcát. Pazarul indította a mondandóját, két sor után már mindenkit magával ragadott az előadás lendülete, de hirtelen megállt. Szünetet kérve e szavakkal folytatta:
El kell látogatnom a saját kis zugomba, hogy elhozzam a szemüvegemet.
A jelenet teljesen emberi és megható volt, a közönség láthatóan élvezte. Amikor visszatért, csíkos ingjében és szürke zakójában, eleganciát sugározva lépett a színpadra. Időnként kinyújtotta karját, mintha a szavakat is meg akarta volna ölelni, miközben versét adta elő. Az utolsó két mondat előtt egy pillanatra megállt, levette a szemüvegét, és a közönségre pillantva, erőteljes hangon mondta el a záró sorokat:
Egy ilyen élet igazán különleges, és nem mindenkinek adatott meg!
Mondd már az árát, mondd mennyit ér neked!
Falcsik Mari nemcsak Arcképe kölyökkutya... versével, de orgánumával is lenyűgözött, amikor megszólalt. A művet egy fehér lapra írta, de nem igazán használta, csak egyszer, és az előadásnak még jót is tett, hiszen ekkor a hangszíne is megváltozott, mélyebb lett. Szegő János egy Fekete-Fehér blokkot konferált fel, így érkezett a színpadra Fekete Ádám, Fekete Vince és Fehér Renátó a színpadra.
A szerző egyedi értelmezésében hallgathattuk meg többek között G. István László, Kupihár Rebeka, Varró Dániel, Vida Kamillia, Schein Gábor és Zilahi Anna gyönyörű költeményeit. A színészek előadásában megélt versek különleges pillanatokat teremtettek, például amikor...
Szikszai úgy kezdte, hogy egyetlen kezén meg tudja számolni, hány igaz barátja volt az életében. Az egyikük, KAF, 2023-ban, 64 éves korában távozott közülünk, így nem meglepő, hogy a vers előadásakor egyfajta nehézség ült a lelkén. Ebből a fájdalmából üzenjük, hogy a vers nem csupán a szavak játékáról szól, hanem Kovács András Ferenc iránti mély szeretetéről is, ami szívünket is megdobogtatta. Mesterházy Mónika eközben kihasználta a színpad adta lehetőségeket, és a jobb oldalon álló zongora előtt olvasta fel saját költeményét. Nem sokkal később Nádasdy Ádám lépett a mikrofonnál, aki laza stílusban, jobb kezét zsebre dugva, a másikban a verskötetet tartva osztotta meg a közönséggel gondolatait, időnként felpillantva az arcokra, mintha minden egyes sorral egy közvetlen kapcsolatot keresett volna.
A közönség hangulata szinte tapintható volt, és úgy tűnt, mindenki élvezte az időnként maratoni hosszúságú előadást. A több mint két órás élmény alatt csupán néhányan látogattak el a pulthoz, hogy frissítsék kiürült poharaikat. Eközben rájöttem, hogy nem csak a vizuális élmény teszi teljessé a művészetet; néha elég csupán hallgatni, sőt, talán így is fogalmazhatok: "szemével látni". Ezt azért említem, mert akadt egy farmerkabátos férfi, aki egész este a pultnál ült. A színpadra nézve alig láthatott valamit, hiszen háttal helyezkedett el. Persze, elképzelhető, hogy néha azért odapillantott. Az ő boros pohara is kiürült, és ahogy az idő telt, az asztal körül egyre üresebb lett a tér, de a kezében szorongatott Időmérték - 70 verseskötet végig ott volt, és a férfi teljesen belemerült a versek világába, szinte lélegzett velük, együtt élt azokkal a szavakkal.
