Bár a Forradalmi Gárdának nincsenek nukleáris fegyverei, ez nem jelenti azt, hogy ne lennének képesek bármikor egy olyan pusztító erőt bevetni, amely valósággal atomcsapásként hatna a világra.

Az utóbbi napokban a világ szeme Irán felé fordult, miközben a Hormuzi-szoros esetleges lezárásának lehetőségét latolgatták. Egy ilyen lépés kétségtelenül drámai fordulatot hozna a konfliktusban, és nem csupán Jeruzsálem és Teherán viszonyát érintené, hanem egyenesen nyílt hadüzenetté válna a globális közösség számára. Minden jel arra mutat, hogy a háború feszültségei fokozódnak, azonban van néhány tényező, ami a szélsőséges lépések ellen szól.

A Hormuzi-szoros egy szűk, körülbelül 33-40 kilométer széles tengersáv, amely az Arab-tengert köti össze a Perzsa-öböllel. Északi irányban Irán partjai húzódnak, míg délen Omán területe található. Ez a stratégiai helyszín mintegy 60 kilométeren keresztül dominálja a régiót, és ezáltal rendkívül sebezhető pontot képvisel a globális kereskedelem számára. A forgalom mindössze 3,5 kilométer széles csatornán halad, amely nagy része Irán semleges vizein fut. Ez a helyzet lehetővé teszi, hogy egy katonai hatalom viszonylag könnyen blokád alá vonja a kereskedelmi hajókat, akár hadihajókkal, aknazárakkal, vagy rakétatámadásokkal. Az igazi kihívást a Hormuzi-szoros stratégiai fontossága jelenti, mivel a világkereskedelem jelentős része ezen az átkelőn keresztül bonyolódik, így a térség stabilitása kulcsfontosságú a globális gazdaság számára.

Ezen az útvonalon keresztül hagyja el az öblöt Irak, Kuvait, Szaúd-Arábia, Bahrein, Katar és az Egyesült Arab Emírségek kőolajának és cseppfolyósított földgázának (LNG) jelentős része.

Számokban kifejezve, ez a következőket jelenti: 2022-ben naponta átlagosan 21 millió hordónyi kőolaj vagy feldolgozott olajtermék haladt át ezen a tengeri útvonalon, ami a globális tengeri kereskedelem több mint ötödét, pontosan 22 százalékát képviseli. Egy évvel később a helyzet csak minimálisan módosult, az arányok továbbra is stabilak maradtak. Nem meglepő, hogy az amerikai Energy Information Administration (EIA) a világ "kőolajszállító zsilipjének" titulálta ezt a tengerszorost. Mindez havonta körülbelül 3000 nagyméretű hajó áthaladását jelenti.

Ha a Hormuzi-szorosban olyan esemény történne, amely megzavarná a kereskedelmet, az rendkívül súlyos következményekkel járna. A helyzet súlyossága attól függne, hogy mennyi időre állna le a forgalom ezen a kulcsfontosságú tengeri útvonalon. A következmények drámai mértékben megváltoztatnák a globális piaci viszonyokat: az energiahordozók ára valószínűleg az egekbe szökne, mivel a globális kínálat jelentősen csökkenne. Emellett várható, hogy számos ország felülvizsgálná eddigi, viszonylag semleges politikáját. A Perzsa-öböl államai számára a szénhidrogén-export jelenti a legfőbb forrást a költségvetési bevételekhez, és bár léteztek előrelépések a gazdasági diverzifikáció terén, az energiahordozók továbbra is alapvető szerepet játszanak a jóléti gazdaságok fenntartásában. Valószínű, hogy nem néznék jó szemmel, ha Teherán hirtelen elzárná tőlük ezt a létfontosságú bevételi forrást.

A rezsim blokádjának kérdése egyre inkább előtérbe kerül, amit az iráni parlament egyik képviselője és az Iszlám Forradalmi Gárda Hadtest (IRGC) dandártábornoka, Eszmajil Koszari is megerősített. Koszari kijelentette, hogy komolyan mérlegelik a kulcsfontosságú határátkelővel kapcsolatos radikális intézkedéseket.

A legújabb fejlemény szerint Iránban már egyetlen tankert sem engednek át anélkül, hogy azt előzetesen engedélyeznék.

A lehetséges lépésre már készülnek a nemzetközi katonai hatalmak is, folyamatosan pásztázzák az itteni eseményeket. Az Egyesült Királyság Tengerészeti Kereskedelmi Műveletek Hivatalának (UKMTO) Közös Tengerészeti Információs Központjának is szemmel tartja a változásokat, legutóbb június 16-án adtak ki jelentést a területre vonatkozóan, akkor a növekvő elektronikus interferenciákra figyelmeztettek. Felhívták az arra közlekedők figyelmét, hogy fokozott figyelemmel vezessenek, kifejezetten a helyzetjelentésre vonatkozóan érzékeltek problémákat. Érdekes, hogy egy nappal később két tankerhajó ütközött egymással az Ománi-öbölben, nem sokkal a Perzsa-öböl bejárata előtt, elsősorban navigációs problémákra hivatkozva.

Bár az incidenst hivatalosan még nem kapcsolták össze Teherán jelzavaró tevékenységével, a két bejelentés között egyértelmű párhuzamok fedezhetők fel. Az esemény után, a cikk írásának időpontjában (június 18.) az átjáró továbbra is nyitva áll, és az ütközésen kívül a forgalmat zavartalannak ítélik. A hajózási társaságok folyamatosan figyelemmel kísérik az útvonalat, hogy szükség esetén azonnal reagálhassanak. A szoros lezárásának fenyegetése nem új keletű dolog; Irán már korábban is hangoztatta ezt, amikor a feszültségek növekedtek, ám eddig egyszer sem valósította meg ultimátumát.

Érdekes megfigyelni, hogy mintha Irán tudatosan készült volna erre a helyzetre, különösen a 2023-as izraeli-Hamász konfliktus kirobbanása után. A húszi lázadók, akik az Arab-félsziget délnyugati részén élnek és Teherán erőteljes támogatását élvezik, már korábban bejelentették, hogy akcióba lépnek. A Gázai övezet ellen indított izraeli hadműveletek kezdete után nem sokkal ők is elkezdték végrehajtani fenyegetéseiket, célba véve azokat a kereskedelmi hajókat, amelyeket "Izrael támogatásával" vádoltak. Földrajzi helyzetük különösen kedvező volt ehhez, hiszen Jemennél található a Báb-el-Mandeb tengerszoros, amely kulcsszerepet játszik az európai-ázsiai kereskedelemben. Ennek következtében a húszik számos civil tengeri járművet támadtak meg, és több hajó súlyos károkat szenvedett. A helyzet hónapokig elhúzódott, és ennek következtében több hajózási vállalat úgy döntött, hogy elkerüli a veszélyes vizeket, inkább Afrikát megkerülve folytatták útjukat, ami jelentős idő- és költségnövekedést eredményezett, és számos szállítmány késlekedett. Bár a krízis mára véget ért, az események rávilágítottak arra, hogy ezek a stratégiai fontosságú területek mennyire sebezhetőek. A nemzetközi haditengerészeti erők érkezése és a húszik állásainak bombázása ellenére a helyzet visszaállítása csak fokozatosan történt meg.

A Báb-el-Mandeb és a Hormuzi-szoros között azonban van egy jelentős eltérés: míg az előbbi - jelentős pluszköltségek árán - elkerülhető, addig az utóbbi egy zárt tengeröblöt kapcsol össze a világtengerekkel. Ha ezt lezárják, akkor gyakorlatilag nem marad érdemi kerülőút.

Ebben a helyzetben szinte minden szállítmány kénytelen lenne az Öbölben megakadni, vagy várakozni az Ománi-öbölben. Felmerül a kérdés, hogy miért hiányzik a szárazföldi kerülőút vagy alternatív infrastruktúra. Az Arab-félsziget gazdag monarchiái hivatalosan ugyan szövetségesek, de a számos érdekellentét eddig nem alakította ki a szükséges bizalmat a helyi vezetők között ahhoz, hogy a fő bevételi forrást, a szénhidrogéneket egy szomszédos riválisra bízzák. Két ország azonban, Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek, képes volt olyan szárazföldi kőolajvezetéket kiépíteni, amely megkerüli a Hormuzi-szorost: Rijád 5 millió hordó/nap, míg Abu Dzabi 1,5 millió hordó/nap kapacitású csőhálózattal rendelkezik. Ezek a rendszerek azonban csak mérsékelni tudják a potenciális válságok hatásait, teljes mértékben nem képesek elhárítani azokat. Érdemes megemlíteni, hogy a többi környező ország számára nincs alternatíva, így kénytelenek a tankerekre támaszkodni. Külön érdekesség, hogy Iránnak is van egy kihasználatlan kőolajvezetéke, amely az Ománi-öböl partjaihoz vezet.

A The War Zone jelentése alapján Irán számára szinte minden szükséges eszköz rendelkezésre áll ahhoz, hogy gyorsan és hatékonyan reagáljon a helyzetre.

Bár szinte minden afelé mutat eddig, hogy Teheránnak szinte elemi érdeke lenne, hogy eszkaláció esetén lezárja a Hormuzi-szorost, azért mégsem ennyire egyértelmű a helyzet. Az Arab-félsziget országai ugyanis elsősorban a Távol-Kelet hatalmaival kereskednek, Kína, India, Japán és Dél-Korea a legnagyobb felvásárlói a helyi szénhidrogéneknek. Mivel ezekkel az országokkal alapvetően nincs különösebb problémája a rezsimnek, sőt,

Kína kétségtelenül a legfontosabb szövetségesei közé sorolható, ezért érdemes lenne számításba vennie, hogy valójában a saját (lehetséges) szövetségeseivel játszik, ami hosszú távon megnehezítheti a diplomáciai kapcsolatok kiépítését.

A támadás hitelességét némileg alááshatja, hogy Izrael gyakorlatilag azonnal, már az első reakciók között, célkeresztbe állította az egyik jelentős haditengerészeti bázist a Perzsa-öböl partján. A felvételek alapján a helyszínen súlyos károk keletkeztek.

A Hormuzi-szoros elzárása egyértelműen olyan helyzetet teremtene Teherán számára, amikor a körülmények annyira kedvezőtlenek, hogy a döntés már nem csupán taktikai lépés, hanem egyfajta végső eszköz, amikor már tényleg „minden mindegy”.

Ezzel ugyanis teljesen egyértelműen a fél (vagy talán az egész) világot magára haragítaná, és globális gazdasági hatásokkal járna az intézkedés. Az iráni iszlamista rezsim a közel egy évtizeden keresztül tartó 1980-88 közötti Irakkal vívott háborúja során már egyszer bizonyította, hogy hajlandó a végletekig is kitartani. Kérdés, hogy az azóta eltelt évtizedekben mennyire gyengült meg a hatalom, és mennyire lelkes a társadalom egy esetleges súlyos eszkalációval kapcsolatban. Teheránban a politikai (és vallási), valamint a katonai elit is tudja, hogy az átjáró lezárását már csak az utolsó pillanatban szabad bevetniük, mivel ezzel végleg elszigetelhetik magukat.

Kétségtelen, hogy a "fél világ" hadihajói szinte azonnal megérkeznének, hogy részt vegyenek Irán semlegesítésében. Azonban ennek a folyamata Teherán szándékaitól függően hetekig, esetleg hónapokig, szélsőséges esetekben pedig akár éveken át is elhúzódhat, mire a legnagyobb támogatás mellett is sikerülhet helyreállítani az olajszállító tankerek zavartalan közlekedését. Mivel ez az esemény drámai hatással lenne a globális gazdaságra, Irán számára minden egyes nap jelentős előnyt jelentene. Ugyanakkor, még ha a helyzet erre is sarkallja őket, nem biztos, hogy vállalni fogják ezt a radikális lépést; de ha mégis megteszik, az következményeit mindenki érezni fogja.