Az űrmanőver, amelyet eddig csupán egyetlen alkalommal hajtottak végre az űrhajósok, valódi úttörő lépés a világűr felfedezésében.

A szovjet űrprogram utolsó éveiben először és mindeddig egyedülálló esemény zajlott le: űrhajósok egyetlen küldetés keretében több űrállomást is felkerestek. Ráadásul nem csupán véletlenül, hanem különleges célból.

1986-ban a hidegháború csúcsán teljes erővel dübörgött a rádiókban a Rock Me Amadeus meg a West End Girls, az űrben pedig a szovjet űrprogram. Az új Mir űrállomás első eleme pár hónapja üresen keringett a Föld körül, miközben a Szaljut-7 űrállomás búcsúztatására készültek.

A Szaljut-program utolsó küldetése már csupán néhány lenyűgöző felvétel megörökítésére készült a Föld gyönyörű látképéről, mielőtt a legénység elindult volna haza, a feltekert szőnyeggel és egy vízipálmával a hóna alatt. Vlagyimir Vaszjutyin parancsnok viszont aggasztó jeleket mutatott: egyre fáradtabb és étvágytalanabb lett, jelezve, hogy valami nincs rendben. A diagnózist urológiai fertőzés formájában állapították meg. Mielőtt azonban mélyebbre ásnánk az űrhajósok mindennapjaiban, érdemes egy pillantást vetni a szovjet űrállomások történetére is.

Az űrverseny a holdraszállás után bonyolultabb ösvényeken ment tovább. Miközben az amerikaiak egyetlen űrállomásuk, a Skylab után az űrsiklókra összpontosítottak, a Szovjetunió szorgosan fejlesztette az Almaz katonai űrprogramból kinövő Szaljutokat. Ezek rövidebb-hosszabb időt éltek meg és helyenként civilbe csomagolt katonai célokat szolgáltak, például fedélzeti ágyúval lövöldöztek.

Mint ismert, az egyik legsikeresebb példány a Szaljut-6 volt, amin az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan is járt. Hasonlóan sikeres volt a Szaljut-7, ami az első francia és első indiai űrhajóst láthatta vendégül. Ez volt az utolsó Szaljut, de a sorsa igazi dráma volt.

Az 1982-ben pályára állított Szaljut-7-et a túlélés határán kellett visszahozni, miután 1985 februárjában egy biztosíték meghibásodásának következtében az űrállomás legénység nélkül, áram- és rádiókapcsolat nélkül keringett. Vlagyimir Dzsanikbekov és Viktor Szavinyik júniusban érkeztek meg a helyszínre, ahol a kockázatos, kézi irányítású dokkolás kihívása várt rájuk. Miután sikeresen csatlakoztak a tetszhalott állapotban lévő űrállomáshoz, meleg ruházatba és kucsmába bújva felfedezték a mínusz 20 fokra lehűlt, dérlepte belső teret. A Szojuz űrhajó segítségével sikerült a napelemeket a megfelelő pozícióba állítani, így újra működésbe tudták hozni a Szaljutot. Azonban a vízmelegítő berendezés szétfagyott, így még két hónapig kénytelenek voltak nélkülözni a folyékony vizet.

Szavinyik űrhajós nem csupán az űrállomás víztelenítésén fáradozott, hanem az azt követő 112 napot is itt töltötte, ezzel új fejezetet nyitva a történetben. 1985 szeptemberében érkezett a váltás, amikor Georgij Grecskó, Alexander Volkov és Vlagyimir Vaszjutyin léptek a fedélzetre. Nyolc nappal később a Szojut T-14 űrhajó Dzsanibekovval és Grecskóval a fedélzetén visszatért a Földre. Az új legénység eredetileg fél évet tervezett az űrben tölteni, hogy a TKS-4 modul segítségével fontos méréseket végezzenek.

A TKS-4 a korábban említett katonai űrprogram keretein belül készült űrhajók egyik figyelemre méltó példája volt. Noha a TKS modellek sosem működtek önálló űrhajósként, modulként rendkívül hasznosnak bizonyultak a Mir űrállomáson és a Nemzetközi Űrállomáson is. Az említett TKS-4 esetében a légköri visszatérő kapszulát egy fejlettebb egységre cserélték, amely spektrométert és egyéb tudományos műszereket tartalmazott, így lényegében a Szaljut-7 belső terének kétszeresére bővítését szolgálta. Azonban Vaszjutyin helyzete váratlanul megnehezítette a küldetést. A földi irányítás számára egyre világosabbá vált, hogy a hosszadalmas és fájdalmas kísérletek az űrben a betegség kezelésére nem hozták meg a várt eredményeket, így végül a visszatérés mellett döntöttek.

Soha nem szabad kockáztatni egy elvtárs jólétét.

- emlékezett Szavinyik, akinek az űrbeli tartózkodási rekord felállítását kellett elengednie ekkor, de később ellátogathatott a Mirre.

A helyzet rendkívül súlyosra fordult, a munka félbeszakadt, és az eszközök ott maradtak az ürességben. Mivel a program minden lehetséges erőfeszítést megtett, hogy a kommunista párt 27. kongresszusára a Mirtet feljuttassa, az új Szojuz-TM űrhajók nem készültek el időben. A régebbi Szojuz-T sorozatból mindössze egyetlen üzemképes példány maradt, amely nem más volt, mint a Szojuz T-15.

A feladat, hogy mindkét űrállomást felkeressék, Leonyid Kizim és Vlagyimir Szolovjov űrhajósok vállára hárult. Az eseményeket még izgalmasabbá tette, hogy a magányos Szaljut-7 fedélzetén újabb műszaki kihívások bukkantak fel, amelyek megoldásához kreativitásra és bátorságra volt szükség.

A Szojuz T-15 űrhajó először lépett be a Mir űrállomás kapuján. Mivel a fedélzetén lévő dokkolásirányító rendszer már elavult volt, a legénység kézi irányítással hajtotta végre a csatlakozást. Az űrállomás üresen fogadta őket, és a következő 55 nap során két érkező teherűrhajó rakományát kipakolva alakították ki új otthonukat a végtelen űrben.

A Szaljut-7 és a Mir űrállomások hasonló dőlésszögű pályán, de eltérő magasságban keringtek, a távolságuk pedig 4000 kilométer volt. A Mir magasságának csökkentésével, 13 kilométerrel, az űrhajósok sikerült 2500 kilométerre rövidíteni az utat, ezzel üzemanyagot spórolva a Szojuz számára. Az űrhajósok gondosan összepakolták személyes tárgyaikat, majd egy 29 órás úttal, 1986. május 6-án megérkeztek a Szaljut-7 űrállomásra.

Az újabb zárlatok ezúttal kifogtak rajtuk, nem találták meg a probléma megoldását, ezért az egészet megkerülő vezetékkel McGyverkedték meg a dolgot. Bár nem volt kizárható, hogy újabb zárlatok miatt örökre az űrállomáson kívül rekednek, némi tanakodás után az űrhajósok tettek két űrsétát is. Végül 20 műszert szereltek le és négy mázsányi felszerelést pakoltak át az űrhajójukba, mielőtt visszatértek a Mir űrállomásra. Időközben Leonyid Kizim lett az első ember, aki egy teljes évet eltöltött a világűrben.

A Szaljut-7 sorsa ebben a fázisban még nem volt véglegesen eldöntve. Bár a szovjet hatóságok egyelőre nem terveztek aktívan foglalkozni vele, felmerült a lehetőség, hogy néhány éven belül a Buran űrsiklót is pályára állítják, hogy csatlakozzon az állomáshoz. Az említett TKS-4 (titkos nevén Kosmos 1686) modul hajtóműveinek segítségével az űrállomást nem a légkörbe, hanem egy magasabb, 475 kilométeres pályára vontatták. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a Szaljut-7 legalább 1994-ig az űrben maradjon. Azonban az évtizedek végén tapasztalt intenzív naptevékenység következtében a légkör fékező hatása megerősödött, így az állomás gyorsabban kezdett lejjebb süllyedni, mint ahogy azt előre jelezték. Végül, 1991 februárjában, irányítás nélkül zuhant le Argentína területe felett.

A Mir, mint ismert, nagyon sikeres vállalkozás lett. Tizenöt évet töltött az űrben, túlélte a Szovjetuniót, és 2001-ben zuhant a légkörbe.