Haumann Péter fia születésekor éppen egy film forgatásán dolgozott.
Palóznakra költözve, életének utolsó szakaszát a béke és nyugalom szigetén élte meg, távol a színpad zajától és a reflektorok világától.
Kevesen tudják, hogy a későbbi miniszterelnök, Antall József volt az, aki a történelem rejtelmeire tanította őt. Szülei fodrászként keresték a kenyerüket, és ő a híres Tripolisz városrészben, Angyalföld szívében nőtt fel, egy Tar utcai, kis szoba-konyhás lakásban, a szegénység árnyékában. Emlékei erről az időszakról élénken élnek benne, és nemcsak a múltja részei, hanem a színészi pályájának is elengedhetetlen alapkövei. Ahogy egyszer így fogalmazott: "Gyermekkori élményeim a környezetem emlékképei élesen élnek bennem, és fontos táptalaját adják színészi működésemnek, hiszen a színész képeiből, emlékeiből is építkezik..."
Haumann Péter soha nem kapta meg Rómeó szerepét. Talán nem is vágyott rá. Ellenben hihetetlen szenvedéllyel formálta meg III. Richárdot, és kedélyes könnyedséggel a cirkuszigazgatót, a Kemény kalap és krumpliorrban. A hangja is hallhatatlanná tette, Antony Hopkins, Jack Lemmon, s mindenekelőtt Louis de Funes is az ő orgánumán szólalt meg. S persze Hókuszpók a Hupikék törpikékből.
Haumann Péter karaktere, egyénisége, valamint az arcjátékának és mimikájának gazdagsága, továbbá a hanghordozásának sajátos tónusa mind hozzájárultak ahhoz, hogy valóban egyedülálló és megismételhetetlen művész váljék belőle.
Bár sokan mondják, én mégis úgy érzem, hogy Haumann Péter számomra egy örök legenda. Olyan színészi tehetséggel rendelkezik, amilyennel csak kevesen lehetnek megáldva – vallotta lapunknak a Jászai Mari-díjas Koltai Róbert. Pályám egyik legemlékezetesebb pillanata volt, amikor a Katona József Színház Kamrájában átvehettem az ő szerepét az „Élet vége felé” című lengyel drámában. Tudom, hogy ő is ott volt, és figyelemmel kísérte előadásunkat. De nemcsak ez az élmény maradt meg bennem, hanem azok a közös játékok is, mint az „Indul a bakterház” című produkcióban. Az a jelenet, amelyben együtt mulattunk, nem csupán számunkra volt felejthetetlen, hanem a nézőknek is. Még inkább megmaradt bennem a „Szépek és bolondok” forgatása. A zseniális Kállai Ferenc játszotta a futballbírót, én az ellenőrt alakítottam, míg Haumann Péter az intézőt. Ha csukott szemmel visszaidézem azt a pillanatot, látom magam előtt, ahogy a Pest környéki elhanyagolt futballpályán forgatunk, és egyszer csak valaki bekiabál: "Hahó, Művész úr, Haumann Művész úr! Megszületett a fia!" Abban a pillanatban mi, akik ott voltunk körülötte, együtt üvöltöttünk a boldogságtól, mintha egy győztes gólt ünnepeltünk volna. Az az érzés, az a közösségi öröm sosem fog eltűnni az emlékezetemből.
A Jászai Mari-díjas Szerednyey Béla pályafutásának különleges pillanata volt, amikor hosszú éveken át a Madách Színház társulatának tagjaként együtt léphetett színpadra Haumann Péterrel. A nagy művész nem csupán a színészi tehetsége miatt volt elragadó, hanem mint három gyermek édesapja is, akik közül Máté és Petra szintén a színészet világát választották. Ez a generációs kapcsolat nemcsak a családi kötelékeket erősíti, hanem a művészet iránti szenvedélyt is továbbadja.
- Az első közös munkánk a Madách Színház színpadán a "Vízkereszt, vagy amit akartok" volt - mesélte Szerednyey Béla. - Nem tudom másképp kifejezni, de rengeteg hasznos és bölcs tanáccsal látott el. Olyan egyéniség volt, akinek mindig figyeltünk a szavaira, hiszen különleges meglátásai voltak. Tőle rengeteget tanultunk, pedig nem volt az a bőbeszédű, mindent megosztó típus. Az ilyen embereket szokták büfészínésznek nevezni, de ő nem volt az. Bejött a színházba, mindenkivel váltott egy-két kedves szót, aztán visszavonult az öltözőbe, hogy felkészüljön az előadásra. A Macskákban való közös fellépésünk emléke örökre velem marad. Kevesen tudják, de éppen Haumann Péter miatt, aki az öreg macskát alakította, engedte meg Andrew Lloyd Webber, hogy ezt a szerepet ne egy fiatalon maszkírozott színész, hanem egy valóban idősebb kolléga játssza el. A Madách társulatában mindig tisztelet övezte, mégis, egy napon úgy döntött, elhagyja a színházat.
Haumann Péter életének egy szép szakaszát Budapesten töltötte második feleségével, ahol harmóniában éltek együtt. Miután búcsút intett a színpadnak, Palóznakra költözött, ahol később díszpolgári címet kapott. Ekkor úgy fogalmazott: „Van egy olyan érzésem, hogy most léptem utoljára a színpadra…” Később, egy kis keserűséggel a hangjában, így nyilatkozott: „Nem tudtak igazán gazdálkodni velem, pedig még sok erő rejlett bennem…”
