**A droghelyzet Budapesten – Egy újságíró szemével** Budapest, a Duna gyöngyszeme, nem csupán a gyönyörű épületeiről és pezsgő kulturális életéről ismert. A város sötét oldalán azonban egyre aggasztóbb jelenség bontakozik ki: a droghelyzet. A város külön

Bayer Zsolték tüntetésén jelent meg a TISZA kelenföldi aktivistáira hóhért kérő férfi - videó

Budapest, egy átlagos hétköznap délben. A Blaha Lujza téren egy jól öltözött fiatal férfi hirtelen lecsúszott az egyik székről, mintha az élet egy fáradt színpadán rendezett volna el egy meglepő jelenetet. A reggeli herbál hatása még mindig erősen érezhető volt benne, mint valami kábító álmok szövedéke. Mellette hajléktalanok pihentek, akik már nem a megszokott, ezerforintos olcsó borra áhítoztak; nekik a drogok világában új árnyalatok kínálkoztak, amik gyorsabban és hatékonyabban terelték el a figyelmüket a valóságról. Minden parkban és téren folyt a biznisz, a filléres méreg pedig mára a legfelkapottabb bódulatkeltővé vált. A fővárosi herbál-fogyasztók azonban sokkal diszkrétebbek, mint vidéki társaik; ők azt állítják, hogy nem élnek a szerrel, mintha a tagadás egyfajta védelmi mechanizmus lenne. De az üres tekintetük, a dadogó beszédük és a csorgó nyáluk éppen az ellenkezőjét bizonyította. A herbál már Budapest szívében is megvetette lábát, és úgy tűnik, hogy a város szürke, zajos utcáiban egy újabb sötét fejezet kezdődött.

Pál csak álmos, ezt állította, amikor a közterület-felügyelők felébresztették egy józsefvárosi padon, éppen a déli harangszó idején. A meséje szerint egész éjjel italozott, de valahogy sehol sem érezni a kocsmák jellegzetes szagát, a piások savanyú lehelete pedig teljesen hiányzik. Ő is tisztában van vele, hogy a története nem állja meg a helyét, de ragaszkodik a szavaihoz, és fogalma sincs, hogy mi is az a herbál.

- Itt mindenki csinálja, csak senki sem meri bevallani - jegyezte meg Gyula, miközben a közeli kukákban kutatott egy kis ebédért. - Régen én is belemerültem, de ma már csak az ital maradt.

Érdekes módon rajta sem lehetett érezni semmiféle szeszes ital aromáját, és húsz perc múlva már ő is egy kapualjban feküdt kidőlve. A járókelők simán átlépték, senki nem lepődött meg ezen a látványon a VIII. kerület közepén.

- Ez még csak a jéghegy csúcsa, éjszaka aztán tényleg eluralkodik a káosz. Csak annak van esélye, hogy kilépjen az ajtón, akinek van életbiztosítása és legalább tíz testőre - mondta az egyik lakó a Leonardo utcai házból, miközben az ablakából figyelte, ahogy a két drogfüggő minden délelőtt ott hever. - A mi házunk lakásaiból már több mint a felét bedeszkázták, senki sem él itt már, de a drogkereskedők folyamatosan betörnek. Nemcsak hogy belövik magukat, hanem sokszor késsel kergetik egymást. Ez már lassan öt éve így megy, hiába panaszkodunk, mire a rendőrség kiér, a herbálosok már elbújnak, és minket fenyegetnek. Jobb, ha csendben maradunk.

A rendőrök mindig résen állnak, és a Kálvária téren éppen csak lehuppant M. László az egyik padra, máris ott termett a járőr. A zsaruk név szerint üdvözölték a férfit, aki határozottan tagadta, hogy valaha is nyúlt volna a herbálhoz. Később azonban megosztotta, hogy a munkája és családi élete is a kábítószer következményeként omlott össze, de nem saját magát, hanem a körülményeket okolta mindezért. A közelben álló Anita, akinek a nap még csak most kezdődött, már szótlanul meredt a semmibe; arca kifejezéstelen volt, és mozdulatlanul állt a helyén. Bokáján a tűszúrások nyomai árulkodtak arról, hogy ő sem az alkoholtól került ebbe az állapotba. A hatóságok nem tehetnek vele semmit, amíg nem esik össze; egy közeli bolt eladója emlékezett, hogy volt olyan alkalom, amikor a fiatal nő négy órát is eltöltött egy helyben, belőve.

- Amíg elérhető volt egy adag, addig - kezdte a középkorú hölgy, szemeiben fáradtság és aggodalom keveréke csillogott. - Szoktam neki vizet adni, néha egy szendvicset is, próbálkoztam a beszélgetéssel, de amikor józan volt, minden kérdést elhárított, elutasította a segítségemet. Furcsa, hogy itt senki sem drogozik, mégis mindenki mintha egyfajta állapotban lenne. Ilyen körülmények között pedig nagyon nehéz bárkinek is igazán segíteni.

Bár a közelben számos egyházi alapítvány működik a drogproblémával küzdők segítésére, az újságíróknak tilos kamerát hozniuk ezekre a helyszínekre engedély nélkül. A Vasárnapi Blikk csapata egyik szociális munkásával beszélgetve derült ki, hogy a budapesti drogfogyasztók valóban sokkal visszahúzódóbbak. Érdekes módon, a gyógyulni vágyó függők gyakran inkább más kerületekből utaznak, hogy elkerüljék a közeli rehabilitációs központok körüli lebukást a szomszédok előtt.

A Teleki téri parkban éppen két drogfüggőt kísértek el udvarias, de határozott módon a Józsefvárosi Közterület Felügyelet járőrei. Egy órával korábban már a Mátyás térről is távozniuk kellett. A pihenés nem volt tilos, de a játszótér és a park közelében előkerült a drog, amit ott akartak használni. Miután egy sikeres mutatványt végrehajtottak, órákig kerülgethették őket a gyerekek, a friss levegőre vágyó anyukák és a nyugdíjasok.

A közeli Népliget már nem a régi, a parkőrök eltűntek, és a herbálosok zavartalanul folytathatják tevékenységüket. Az üzlet virágzik, több csoportot is megfigyelhetünk, akik nyíltan, gátlások nélkül cserélnek pénzt valamilyen rejtélyes termékre. Persze, ők is csak napoznak, sétálnak, joguk van ott tölteni az időt. A drogkereskedők nagyon jól ismerik a jogaikat, és amikor a kamerákra észlelnek, azonnal átváltoznak, mint a filmekben a Terminátorok; fenyegetőznek, és még ők követelik a rendőröket. De végül gyorsan lemondanak erről az ötletükről, hátrálnak, majd elszaladnak, messziről átkozódva, hogy megzavartuk az üzletmenetüket.

- Hiába próbálják meg kitakarítani az aluljárókat, a drogosok visszajönnek, mint a bumeráng - mondta szomorún Anna már a Határ úti metrómegállónál. - Amikor kiütik magukat, lehetetlen velük kommunikálni, amikor meg két adag közt vannak, agresszívak, kötekednek, félelmetesek. Könnyebb lenne hazamennem az erdőn át, de inkább kerülök, mert a bokrok alján biztosan belebotlanék néhány drogosba, nem akarok magamnak balhét. Hiába visz el a rendőrség március elseje óta naponta dílereket, van igény erre a szemétre, s amíg a piac működik, lesz árus is. Ennyi.

Krisztián és Armandó az a fiatal generáció tagjai, akik bár már találkoztak a herbál világával, mégsem élnek a lehetőséggel. Véleményük szerint minden öreg kőbányai, Terézvárosi, Józsefvárosi és Ferencvárosi bérház egy-egy apró drogtanyának számít, ahol a titkos élet zajlik.

- Hiába próbáljuk figyelmeztetni a barátainkat, hogy milyen veszélyes az, amit használnak, valójában ők sem tudják, mit fogyasztanak nap mint nap másoktól. Csak az a lényeg számukra, hogy naponta legalább kétszer el tudjanak szakadni a valóságtól. Már nem érdekli őket a sport, a lányok, a zene vagy a bulik – csak az anyag, amitől elérik ezt az állapotot - fejtette ki Krisztián. - Nem csupán azt ismerjük, ki az, aki drogozik, hanem azt is, ki árulja a herbált. Ha valaki csak egy hónapon át üzletel, az egyből látszik a jobb ruházaton, az órán és a kocsin. Tudják, hogy nagy a kockázat, de a pénz is hatalmas, az ebből származó haszon óriási. Sokan elcsábulnak ettől, számukra ez a legfőbb kábító szer.

Kőbánya, Hős utca. Az egykori ikonikus nyomortanyák voltak a pesti drogosok harcálláspontjai. Amióta az épületeket halálra ítélték, már csak néhány szerencsétlen lakik itt. Meg éjjel a drogosok, akik ma is visszajárnak.

- Nappal Kőbányán vagy az Árpád hídnál lógnak, de éjjel visszatérnek ide, mint a vámpírok - mondta az ott lakó Lídia. - A többségüket ismerem. Elvileg májusban a még megmaradt egy háztömböt is lebontják. Sem én nem tudom hova megyek, sem ők. Egy biztos, csak a Hős utcai nyomortanya tűnt el, tűnik el, a lakói nem. Ott vannak a tereken, a villamosmegállókban, lopnak, rabolnak, hogy legyen pénz drogra. Félelmetes.