Hét évtizeden át titokban élt ez az állat hazánk területén, most azonban végre rábukkantak - Agrárszektor.

A magyar szöcskeegér (Sicista trizona) létezéséről az ezredforduló előtt még nem volt információnk. Annyi azonban biztos, hogy hazánkban egy különleges kisemlős él, amely bár nevében egér, valójában csak távoli rokonságban áll a közönséges egerekkel. Viselkedése és életmódja is figyelemre méltóan egyedi: az egerekkel ellentétben valódi téli álmot alszik, évente mindössze egyszer szaporodik, és táplálékának jelentős részét rovarok képezik. Ráadásul rendkívül szelíd, kézben tartva nem harap, és nem próbál megszökni - olvasható a Herman Ottó Intézet közleményében. Az egykor széles elterjedésű, hátán hosszanti fekete csíkot viselő szöcskeegér (ne keverjük össze a hazánkban gyakori pirók erdeiegérrel) élőhelyeinek eltűnése miatt az elmúlt másfél évszázadban egyre ritkábbá vált, olyannyira, hogy az utolsó példányát 1936-ban fogták el a kutatók.

Hetven év telhetett el anélkül, hogy valaki is élő példányra bukkant volna, és úgy tűnhetett, hogy a faj már régóta eltűnt. Ám a háttérben ott voltak a "szakértők", akik a sötétben tevékenykedve, titokban gyűjtögették a bizonyítékokat. Ezek a "szakértők" nem mások voltak, mint a baglyok, az éjszaka csendes megfigyelői és adatgyűjtői. A zsákmányukból, amit szőröstül-bőröstül lenyeltek, emészthetetlen maradványokat, mint például csontokat, szőrt vagy tollat, ürítettek ki a pihenőhelyeik közelében, kis köpetek formájában. E köpetekből a lelkes kutatók évente több ezer darabot gyűjtenek össze, és a bennük rejlő csontok elemzésével képesek kideríteni, milyen "mintát" gyűjtöttek be a baglyok a táplálkozásuk során. Így jöttek rá, hogy a szöcskeegér még mindig jelen van a magyar faunában, bár egyre inkább rejtőzködve, és a korábbi élőhelyei közül egyre kevesebb maradt.

A rejtőzködés korszaka 2006-ban zárult le, amikor magyar kutatók a Borsodi-Mezőség területén több éves fáradságos munka után feltárták a titkokat, melyek évtizedek óta rejtve maradtak.

próbálkozás után végre befogtak egy élő példányt. A szenzációk sora azonban a megtalálással nem ért véget, sőt! A következő évtized kitartó kutatásai, genetikai és morfológiai vizsgálatai ugyanis azt igazolták, hogy a nálunk élő szöcskeegér nem azonos a keleti sztyeppéken elterjedt más rokon fajokkal, hanem teljesen különálló faj. Ezzel nemcsak a tudományos, hanem a magyar neve is megváltozott, így már nem a csíkos szöcskeegér, hanem a sokkal találóbb magyar szöcskeegér névre hallgat. A fajnak jelenleg mindössze két aprócska állományát ismerjük a világon, egyik a már említett BorsodiMezőségben él, a másik egy Kolozsvár melletti élőhelyen. Ráadásul a két állomány alfaji szinten eltér egymástól, ezért külön nevet is kaptak: az Erdélyi-medencében az erdélyi szöcskeegér honos.

A Grassland-HU LIFE integrált projekt keretein belül kiemelt jelentőséggel bír a szöcskeegér, amely valódi nemzeti kincsünk, és a hungarikumok sorába kívánkozik. Ebből kifolyólag hatalmas a felelősség, amely a magyar kutatók és természetvédelmi szakemberek vállát terheli: ha nem sikerül megőrizniük a magyar szöcskeegeret, valamint a hozzá hasonló, kizárólag hazánk területén fellelhető világritkaságokat (melyekből nem egy található a Kárpát-medencében), akkor senki más nem fogja megtenni ezt. Elengedhetetlen, hogy alaposan megértsék e fajok környezeti igényeit, azonosítsák a veszélyeztető tényezőket, és kidolgozzák azokat a megőrzési terveket, amelyek biztosítják fennmaradásukat. Ezen feladatokat természetesen végre is kell hajtaniuk. Ráadásul mindezt a sürgető idő ellenében, hiszen ezek a rendkívül ritka és értékes fajok közül többen már a kipusztulás szélén állnak.

Az összehangolt együttműködés kulcsfontosságú, ahol kutatók, gyakorlati természetvédelmi szakemberek és az élőhelyek fenntartásáért felelős gazdálkodók egyesítik erejüket egy közös, nemes cél érdekében. Idén a Bükki Nemzeti Park Igazgatósága mellett különböző kutatóintézetek, múzeumok, egyetemek és civil szervezetek is aktívan részt vesznek a programsorozat megvalósításában. Ez a széleskörű szakmai összefogás jól tükrözi, hogy az elmúlt két évtized során milyen jelentős lépéseket tettünk a legértékesebb természeti kincseink védelme érdekében.